Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-259

164 Az országgyűlés képviselőházának 259. ülése 19

SU. évi április 11-én, szerdán. balfelöl.) az agrárkérdésnek ismertetése, mert hiszen az érettségit tetteknek egy nagy része visszamegy a birtokára s a 8 osztályú iskoláztatás után megtörténhetik az a groteszk eset is, hogy éretté tették és nem tudja megismerni, melyik az árpa, melyik a zab és melyik a búza, úgyhogy az. agrárkérdések terén egy egészen ismeretlen világ tárul elébe és kénytelen az érettségi után gazdasági szakiskolában még éveket tölteni és azokat a gazdasági ismeretekérdésről is nyilatkoznék, nevezetesen, hogy a nyoleosztályú polgári iskola kérdésében mi a véleménye. Itt van azután a tanítóképzésnek már akuttá vált ügye. Az egyre rohanó élet, az egyre jobban kiterjedő foglalkozási területek, a tanítókra ma már majdnem emberfeletti feladatot rónak, nagyohb képesítést, nagyobb tudást, töblb energiát kívánnak tőlük. A tanítóság is érzi ezt a hiányt, és kongresszusain és ülésein évenként mindig megismétli, hogy magasabbrangú tanítóképzésben méltóztassék részesíteni, mert csak így képes az élet előálló követelményeinek mindjobban eleget tenni. Ezeket a nagy kérdéseket csak futólag érintem; hiszen azt hiszem, a következő kultuszjavaslatok kapósán lesz még módom ezekben a kérdésekben állást foglalni. Nagyon kívánatos volna, hogy sok meddő vitának vegye esetleg elejét a miniszter úr egy nyilatkozattal, amelyben, mondjuk, programimot ad atekintetben, hogy ebben a kérdésben mi a véleménye. Mert nagyon sok meddő vita hangzik el a különböző formák megoldása kérdésében! Szerény kívánságom az, (hogy a miniszter úr reformtörekvését vigye át a többi iskolatípusra is, legyen; a reformok minisztere. Sajnos, pénz nem áll rendelkezésére, mint elődjének, de a belső reformok, az átalakítások terén szerencsés kézzel kiemelheti az oda nem való mennyiséget ^ és e 'behozhatja az ' életnek mindazokat a kívánságait, amelyeikre a magyar haladó és fejlődő életnek feltétlenül szüksége van. Ez a törvényjavaslat — maga az indokolás is mondja — csak keret; a lényeg az, amit a miniszter úr a felhatalmazás révén majd a tantervben, az utasításokban és külön miniszteriális intézkedésekben fog keresztülvinni. Mint említettem, a vád a múlt rendszerrel szemben az, hogy az iskola nem nevelt hazafias — mondjuk így — történelmi szellemtől áthatott intelligenciát. Nem kívánom, hogy a miniszter úr ezt konkrét ' esetekkel világítsa meg, de tényleg sajnálatosan tapasztaljuk, hogy elmúlt évtizedekben a fő jelszó a több tudás szerzése volt ebben a nagy iramban és versenyben. Bizonyos szellemi áramlatok mindenütt ostromolták az iskolát, és a nagy háborús elfáradtság után valahogyan az a felfogás lett úrrá, hogy egy nagy világbékében ölelkezzünk össze ,a nemzetekkel; és ez valahogy az" iskolák falai közé is bekerült. Egy másik szempontból pedig az internacionális szellem — nem a katolikus internacionális, hanem az internacionális demokratikus szellem — a hazafiasságot a maga jól felfogott politikai érdekéből mindenütt igyekezett kettévágni, kicsinyíteni, szűk körre szorítani, nevetségessé tenni, így vélte a maga nagy internacionális gondolatvárának a felépítését. Ezt könyvekben, iratokban, sajtójában talán egészen a legutóbbi időkig nagy vehemenciával hajtotta végre. Ezt tapasztaltuk — sajnos — azoknál, akik a magyair középiskolából kikerültek. Ha csak a közelmúltra tekintek vissza., azt látom, hogy a képzett és végzett ifjúságnak egy része olyan ifjúsági egyesületekben helyezkedett el, amelyeknek nem volt alapelve a magyar nemzeti gondolat kidomborítása, hanem a nemzetek fölé akarván emelkedni, valahogyan lenézőleg kezelték a nemzeti gondolatot és érzést. Vagy említsem meg azt a — mondjuk: — szociális nyomorúságból fakadó elhajlást, hogy a fiataság szembenáll az öregekkel, hogy a fiatal állásnélküli diplomás egészen- más világnézetet vall, a vallás és a ha&a kérdésében? Megengedem, hogy gazdasági kérdésekben elfoglalhat más álláspontot, de ezekben a nagy alapvető kérdésekben nem nyilatkozhatik gúnyolódva eleinek, apáinak ezekről a nagy értékeiről. Tényleg jelentkezik itt a nemzeti lélektől való elhajlás. Az igen t. miniszter úr tapasztalja ezt és ezt akarja helyreigazítani a középiskolai történelemoktatással. Minden hízelgés nélkül említhetem meg az országgyűlés színe előtt, hogy ezt a kérdést a magyar iskola életébe senki nagyobb hivatottsággal és szerencsésebb kézzel nem ágyazhatja bele, mint Hóman Bálint kultuszminiszter úr, mert ő ennek a nagy történelmi kérdésnek európai jelentőségű ismerője és ezen a téren a magyar nemzet részéről nagy történelmi mun

: kajával a legkiválóbbak közé emelkedett. Ö hozta a történelemoktatásnak ezt az új szellemiségét, amellyel átértékelte a magyar történelmet és^ ezzel az elhibázott vagy rosszul tanult történelmi felfogást és gondolkodást helyes irányba terelte, amikor azt a hamis mázat, amelyet az előbbi történetírók — nem kutatom, hogy milyen okból — rámázoltak a magyar nemzet történetére, eltávolította. Hiszen ha fáj is sok esetben, hogy az a nagy történelmi munka nemcsak a nemzeti erényeket és kiválóságokat emeli ki, hanem rámutat azokra a nemzeti hibákra is, amelyektől szabadulnunk kell és amelyeket a magyar életről le kell nyesni, mert csak így tudjuk a jövő nagy kérdéseit megközelíteni: éppen ez az, amit meg kell tennünk. Méltóztassék megbocsátani, hogy a kultuszminiszter úr személyét is aposztrofálom, amikor erről a történelmi kérdésről beszélek. Hogy valaki történelmet tanítson, ahhoz jó tanárnak kell lennie. Maga a tanár az, aki ennek a nagy gondolatnak az életbe való átvivője. Melyik tanár! A múlt tanára, aki ezt a szellemet ebben a formában nem sajátíthatja eil? Az nem lehet. Tudjuk, hogy mindenki belerögződik egy-egy irányzatba, vagy felfogásba, és éppen azért nehéz a pedagógiai vagy didaktikai reform, mert mindeniki a maga módszerét tartja tökéletesnek. Az említett feladatot csak a jövő tanára, az a tanárnemzedék végezheti el, amelyről tegnap Kornis t. képviselőtársam nyilatkozott, mondván, hogy a fiatal tanárokat már 1924 óta ebben a szellemben nevelik. Ez igaz, méltóztassék azonban megengedni azt a megjegyzést, hogy — sajnos — ez a tanárnemzedék még nem tanít a katedrán, mert csak csekély része juthatott álláshoz, másik része pedig reménykedve várja, hogy mikor nyílnak meg az iskola kapui az ő számára, hogy ezeket a modern, elsőrangú tanárképzéssel szerzett ismereteket átültesse a jövő nemzedékbe. Arról kell tehát gondoskodni, hogy az öregebb tanári kart, amely érdemekben, gazdag, amely — elismerem — lelkét adta oda s nagy nehézségek árán tanított, kicseréljük azzal a fiatal nem-