Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-258

Az országgyűlés képviselőházának 258. nák, vájjon a tancél a középiskolában csak * az-e, hogy a modern nyelvvel kínlódjunk, naponta egy-két órát eltöltsünk és azt soha meg ne tanuljuk, vagy pedig a tancél az, hogy a nyelv elsajátítása mellett képesek legyünk azután a nyelv művészeti, irodalmi kérdéseibe, vagy más kultúrpolitikai kérdéseibe is belemenni. Szeretném, ha a miniszter úr az indokolásban, vagy a kiadandó rendeletben • nyíltan megmondaná, hogy minden nyelvet, legyen az klasszikus, vagy modern nyelv, az alsó két fokon direkt módszerrel kell tanítani. Melyik nyelv az anyanyelv? Az anyanyelv az a nyelv, amelyet megtanulunk anélkül, hogy grammatikával rontanék el az agyunkat. Az anyanyelv az a nyelv, amelyet megtanulunk anélkül, hogy grammatikát tudnánk, amelyet egy életen keresztül azután a legbiztosabban kezelünk. Akkor jön a segédtudomány, a grammatika és amikor fordítás közben, appercipiálás közben kénytelen vagyok akár verbovizuális, akár verbo-auditív memóriámat erőltetni és azon keli kapkodnom, hogy is szól a szabály, melyik oldaláról kell elővenni a nyelvtanszab ál vt, (Zaj a jobboldalon.) akkor a fejlődés fokát elismerve, a direkt tanítás az alsó két fokon igenis fontos lenne, és ez elől elzárkózni nem tartom a mai világban helyénvalónak. Még egy példát leszek mátor mondani. »

Megtanulnak boldog gyermekek, akiknek lehetőségük van, akiknotv megfelelő nörszök állhatnak rendelkezésükre, nem a szellemi kaüacitás nagyobb volta miatt, hanem a szerencsés helyzetük miatt 6—8 eves korukig 2—^ nyelvet, minden nyelvtani tudomány nélkül. A nyelvtan csak segédtudomány lehet a nyelvtanításban, csak tökéletesítése lehet magának à célnak, de feltétele sine qua nonja, az oktatás célja nem. Meg kell mmUvnom, — s ezt kérem is a miniszter úrtól — hogy a nyelvet nemcsak tanítani, hanem lehetőleg megtanulni akarjuk. Sajnos, soknyelvű szomszédaink oktroja kényszerít minket rá, hogy több nyelvvel élve próbáljunk kifelé is forogván, kevésbbé elzárkózottan élni. Felmerült itt egy Kérdés, a mindennapi torna kérdése. Most már csak egészen röviden akarom ezt a kérdést érinteni. (Helyeslés jobbfelől.) Elmondottuk a latin közmondást, elmondottunk minden szépet majdnem a görögöket és a spártaiakat is kívülről citáltuk. Elj ismerve a testnevelésnek fontos, a nemzetnevelés szempontjából rendkívül értékes mivoltát, nagyon kérem a miniszter urat, ne menjen bele abba, hogy mindennap egy 40 percet» óra formájában oktassák a testnevelést, — erre nézve bátor vagyok javaslatot tenni — mert akkor egy napra nem öt tanóra fog jutni, hanem hat, és 40 perces órák lesznek, amelyeken a tanár számonkérni nem tud, magyarázni nem tud. Méltóztassanak elképzelni, hogy egy hetventagú osztályban, ahol a tanárnak magya^ ráznia, számonkérnie, fegyelmeznie kellene, kei vés ez az idő s ez a tudomány rovásárais menne. De hogy a testnevelésnek és egészségnek is eleget tegyünk, az én tiszteletteljes javaslatom oda tendál, hogy adassék a 10 órai szünetben húsz perc arra, hogy annak első tíz percében rendgyakorlatokat lehessen csinálni, hogy egy pár jó légzési gyakorlatot, a tíz perc másik részében mindenki egye meg a maga uzsonnáját és azután tanár és tanítvány álljon össze és újra dolgozzék, végezze a maga munfi. a Jel Ti* ülése 19SU. évi április 10-én, kedden. 143 Nagyon szerettem volna, ha a miniszter úr ebben a törvényben több tanárvédelmi intézkedést tudott volna hozni. El tudok képzelni gyönyörű középiskolai javaslatokat is és el tudok képzelni gyönyörű hangszereket is. A hangszer azonban nem szólal meg anélkül, hogy a mű; vész ne játsszék rajta. A legszebb középiskolai törvény is néma maradhat, ha a tanár nem lélekkel végzi a maga munkáját. A tanár munkáját értékelni ma már valahogy kiment a divatból, valahogy mosolygásra ad effyszer-másszor alkalmat, pedig méltóztassanak elhinni, hogy nemcsak Vázsonyi képviselő úrra vonatkozóan áll ez, — aki büszkén mondotta, hogy nemrégen hagyta el a középiskolát — hanem még mi köztünk, öregebbek között is vannak emberek, akik sokszor visszagondolnak azokra az értékes elindításokra, amelyeket a középiskolában egy-egy tanárnak, öreg professzornak szájából hallottak, amelyek sokszor kihatottak későbbi életükre is. Mert állítom, hogy jellemet, akaratot a régi középiskola tanárai is neveltek és valószínűleg a jövőben is nevelni fognak. (Ügy van! Ügy van!) Szerettem volna, ha az óraadó tanárok száma, amely szám újabban hihetetlenül megnőt, apadt volna és a rendes tanároké növekedett volna. Szerettem volna egy intézkedést látni, amely az óraadó tanár szolgálati idejét a helyettes tanárokéval egyetemben limitálja. Nagyon jól tudom, hogy ezek pénzügyi kérdések, azonban szerettem volna, ha ez a törvény szót tartott volna s ha a tanároknak ezt az értékes munkáját ebben az irányban valahogyan honorálta volna. Szó volt itt a tanulók létszámáról is. Nem akarok hosszadalmas lenni s ezért azt, amit Petrovácz t. képviselőtársam az imént erről elmondott, magamévá teszem. Tudom, hogy ezt nem lehet végrehajtani, de a törvény adjon kifejezést annak, hogy ebben az időben, 1934-ben is éreztük és tudtuk, hogy külső presszió, az anyagi, a pénzügyi helyzet nyomása alatt voltunk kénytelenek tudomásul venni, hogy iskoláinkban 60—70—80 növendék van egy tanteremben bezsúfolva. Azt hiszem, — legalább is úgy figyeltem meg a dolgot — hogy a minisz ter úr nem fog elzárkózni ennek a gondolatnak ebben a törvényben alaptételként való kifejezése elől. T. Ház! Beszélnem kell még a túlkorú tanulókról. A törvény elhanyagolja ezt a tételt s a bizottságban sem tisztázódott a kérdés. Kétféle túlkorú tanuló van. Az egyik túlkorú tanuló az, aki egészségügyi helyzetéből kifolyólag, vagy, mert a vidéken lakik, de évrolévre a rendes időben jelentkezik az osztályvizsgákon és ott azután lépést tart osztálytársainak munkájával. Van azonban egy másik típus túlkorú tanuló is, és pedig az, akit az élet elsodor a középiskolából és lesz belőle valami. — nem akarok pályát sérteni —• azután 20—22 vagy 32 éves korában jelentkezik a gimnázium V., VI., VII. vagy nem tudom hányadik osztályában. Az ilyenek szánalomból akarnak maguknak bizonyítványt, papirost szerezni és rendesen a közszolgálatban, az e^lépésnél használják azt fel. Meg kell kimélni a tanári kar presztízsét attól, thogy ilyen esetek előforduljanak. Nem akarom elzárni a lehetőséget, mert hiszen mindenki fejlődhetik később is, megjöhetsz esze, belátása jöhet, akarata nőhet meg, én csak azt szeretném lehetőleg, hogy minél szigorúbban szoríttassék meg ezeknek a túlkorú magántanulóknak magánvizsgázási lehetősége, mert ebben nem látok semmi>