Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-252

Az országgyűlés képviselőházának 25 szakot a magyar élet legsötétebb korának nevezzük, mert akkor semmi szabadság nem volt. Kossuth Lajos ezekben az időkben csak üldözött emigráns volt, de haláláig nagyobb tekintélye volt a magyar lelkekben, mint a császárnak. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) A tekintély tehát nem lehet mondvacsinált tekintély, annak olyan belső erejének kell lennie, amely önmagából sugározza ki az elismertetést. Erre a tekintély-elvre mondja Shakespeare a »Lear király «-ban: »Láttál-e koldust, kit a gazdag kutyája megugatott, és a szegény pára elfutott a kutya elől?« Ez a tekintély valódi képe. A kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van. A miniszter úr bizonyára nem ilyen tekintély-elvre gondol. Amiről ő beszélt, az a legtisztáob Führer-rendszer. A kérdés természetesen mindig az, hogy kinek van bizalma az erőszakban, és kinek van hite az eszme győzelmében. Ma a haladás eszméje kétségtelenül — ez igaz — mezítelenül áll a páncélos, a sisakos, a vértezett lovaggal, a reakcióval szemben. A kérdés természetszerűleg az, hogy ki fog győzedelmeskedni. Napóleon, az erőszak tudósa mondotta, hogy végül a szellem mindig legyőzi a kardot. Az előttünk fekvő törvényjavaslat tisztára az »így akarom«, az »ezt akarom«, az »így parancsolom« elvet sugározza ki magából. A javaslat 27. §-a a legtisztább parancs, amelyet végre kell hajtania a városnak, akár akarja, akár nem. »Sic volo, sic jubeo« -mondja a miniszter, és ezt végre kell hajtani. Nem jelent semmit az, amit Petrovácz és Homonnay t. képviselőtársaim mondottak, hogy ők meg vannak győződve arról, hogy a miniszter urat ennek a törvényjavaslatnak a beterjesztésénél jószándék vezette. Öreg, régi közmondás, hogy a pokol tornáca is jószándékkal van kirakva. Jöhet egy másik miniszter, aki azt mondja, hogy: ha elődöm eddig elment, elment addig, hogy valósággal megsemmisítette az autonómiát a 27. §-ban, akkor én, az utód, aki nem tettem kötelező kijelentést, mint a törvényjavaslat tárgyalásánál az elődöm, hogy nem megyek tovább,, — továbbmehetek, és ez a jövendő miniszter majd tovább fog menni, ha látja, hogy minden további nélkül térdet, fejet hajtott a többség amaz elv előtt, amelyet a miniszter úr ebben a 27. §-ban és a törvényjavaslatot kísérő beszédében propagált. Nem fejlődhetünk vissza, csak előre fejlődhetünk. Ez a javaslat pedig visszafejlődést jelent a legtökéletesebb reakcióba. Csak arra mutatok rá, hogy 62 esztendővel ezelőtt nem kisebb ember, mint Tisza Kálmán, a fővárosi javaslat tárgyalásánál éppen a centralizáció ellen foglalt állást és éppen a főpolgármesteri hatáskör tekintetében tartott igen komoly ellenzéki beszédet, amelyben azt követelte, hogy a főpolgármestert — pedig akkor nem is arról volt szó, mint ma, hogy a főpolgármestert az államfő nevezze ki — ne az államfő által kijelölt három személy közül válassza a törvényhatóság közgyűlése, hanjm maga a törvényhatóság szuverénül válassza azt, akit akar, és még a személy tekintetében se tűrjön el semmiféle kijelölést. Tisza Kálmán 62 esztendővel ezelőtt mondja ezt. így igazán azt kell mondanom, hogy ez a javaslat a legtisztább visszafejlődés a reakcióba. A miniszter úr beszédéből, annak főképpen abból a részéből, amely a tekintély és a szabadság elvének hangoztatása volt, kitűnt, hogy a '. ülése 1934 március 16-án, pénteken, 415 miniszter úr ma is a centralizációnak híve, a centralizáció pedig ma tisztára reakciót jelent, mert a polgárság akaratmegnyilatkozását korlátozó intézkedésekkel teljesen guzsbakötik az önkormányzatot Guzsbakötik, és ez ellen beszélt a miniszter úr. Guzsbakötik az autonómiát a főpolgármester kinevezésével, a bizottsági tagok aránytalan beosztásával, a polgármester megerősítésével, a tisztviselők kinevezésével, a tervezet kibocsátásával és az üzemek tökéletes kiszolgáltatottságával, mert hiszen az üzemeket teljesen kiszolgáltatják annak a bürokráciának, amely ellen tulajdonképpen a miniszter úr itt vádbeszédet mondott. A miniszter úr beszéde ugyanis egyáltalán nem érintette az autonómiát, a miniszter úr — ezt meg kell állapítani — kétségtelenül nem tudott érvet felhozni az autonómia ellen. Azt maga is mondta, hogy az autonómiát ő nem akarja bántani, hanem utalt arra, hogy ilyen és ilyen leiratokra nem válaszoltak, ilyen és ilyen szabályrendeleteket nem alkottak meg. Azt kell mondani, hogy a miniszter úr beszéde valóságos vádbeszéd volt — nem az önkormányzati tényezők, hanem a bürokrácia ellen. Ennek a bürokráciának, amelyet itt beszédében vádolt a minisztei úr, kiszolgáltatja íme először az üzemeket tökéletesen, (Ügy van! Úgy van! balfelől.) az után pedig az önkormányzatot, a közigazgatást magát mindenféle ellenőrzés nélkül ennek a — ahogy itt mondták — bűnös bürokráciának szolgáltatja ki. Ha nem az autonómia sérelme ez a hat téma: a főpolgármester kinevezése, a bizottsági tagok aránytalan beosztása, a főpolgármester megerősítése, a tisztviselők kinevezése, a tervezetkibocsátás, amely a 27. §-ban foglaltatik és az üzemek kiszolgáltatottsága — akkor kérdezem, hogy mi az autonómia sérelme. Nem óriási sérelem-e az, amiről keveset beszéltek, hogy ezentúl már nem 150 választott bizottsági tag fog aránylani a 91 nemválasztott bizottsági taghoz, hanem 108 fog aránylani a 94-hez? Majdnem azt lehet mondani, hogy a fele a törvényhatósági bizottságnak nem választott tag lesz. Nem tudom, hogy erre miért van szükség, de tudom határozottan, hogyha a miniszter úr, teszem fel, kabinetkérdést csinálna abból, hogy a szakszerűség címén kontemplált intézkedést ne fogadják el, akkor valószínűleg nem is fogja ezt a többség elfogadni. (Zaj a jobboldalon. — Halljuk! Halljuk! balfelöl. — Rassay Károly: Kozma képviselő úr nyilt ülésen mondja el az argumentumokat. — Zaj. — Elnök csenget.) Azért kérem, ne méltóztassanak belemenni abba, hogy ilyen aránytalanul kicsi legyen a választott törvényhatósági bizottsági tagok száma a nem választott tagokhoz képest. Egész csomó vádat hangoztatott itt még a miniszter úr, amelyekre — sajnos — most e percben nincs időm kitérni, de különben is ezek a vádak olyanok, amelyek nem bennünket, ellenzéki tagokat illettek, hanem azokat a pártokat, amelyek a városházán kormányoznak, illetőleg többségben vannak. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. (Rassay Károly: Meghosszabbítjuk! —-. Sztranyavszky Sándor: Nem!) Büchler József: T. Ház! Kérem beszédidőmnek negyedórával való meghosszabbítását. Elnök: Méltóztatnak a meghosszabbítást megadni? (Igen! Nem!) Kérem azokat a képviselő urakat, akik a meghosszabbítást megadják, méltóztassanak felállni. (Megtörténik.) Megállapíthatom a kisebbséget, (őrgróf Pal60*