Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-244

82 Az országgyűlés képviselőházának 2. annakidején, amikor az örökös tagsági intézményt meghonosították, pedig budapesti illetőségű, budapesti lakos volt; sem Apponyi Albert gróf, sem Rákosi Jenő, de még Berzeviczy Albert sem, aki pedig Budapesten képviselő is volt, 1910-től 1918-ig egy cikluson keresztül Budapest II. kerületében, a Vizivárosban. (Lázár Miklós: Leszavazták!) De örökös tagok lettek Kállay Tamás, Petrik Jenő, Toperczer Akosné, Lédermann Mór, akik iránt tisztelettel viseltetem, személyüket támadni és bántani nem akarom, de méltóztassanak megengedni, azért ez az összehasonlítás talán mégis egy kissé krasz képet mutat. Amitkor erről a bizottságban bátor voltam szólani, az egyik örökös tag érdeméül azt hozta fel Kozma Jenő képviselőtársam, hogy igen jótékony ember és több ingatlannal és több házzal rendelkezik a fővárosban. Ügy tudom, hogy az ilyenfajta jótékonyság valamikor a nemesítésre szolgált jogcímül addig, amíg nemességet adományoztak, később konnányfőtanáesosi cím járt érte, de örökös tagság semmiesetre sem. Nem tudom, hogy az a körülmény, hogy valakinek Budapesten több háza van, tényleg jogosít-e arra, hogy az illető örökös tag legyen, mert úgy tudom, hogy Taffler Kálmánnak ötvennégy háza volt valamikor és még a virilisek közé sem választották be. (Friedrich István: Jó, de akinek sok háza van, az tud áldozni a választásokkor! Ezek áldozatkész testvéreik. Ezt elfelejtik!) Igen t. Ház! Több kegyeletet kérek azok iránt, akikről megemlékeztem, akiknek nincs utcájuk, több kegyeletet az elhunytakkal szemben és kevesebb kegyeletet az élőkkel szemben, mert újabban csak az élőkkel szemben nyilvánul meg a kegyelet, az elhunytakkal szemben mind ritkábban. (Friedrieh István: Ez így van) Éppen ezért köszönettel adózom a Képviselőház elnökének, aki most a kegyeletet szolgálta, amikor hazánk három kiválóságának volt képviselőházi helyét emléktáblával jelölte meg. Az a tiszteletteljes kérésem azonban, hogy azoknak helyét is jelöljük meg emléktáblával, akik elnökei voltak ennek a Képviselőháznak és szintén kiemelkedő alakjai voltak úgy a Háznak, mint a magyar közéletnek. Gondolok itt Szilágyi Dezsőre, Justh Gyulára és Rafcovszky Istvánra. (Friedrich István: Helyes!) Igen t. Ház! Méltóztassanak megengedni, hogy pár pillanatra eltértem a tárgytól, máris visszatérek a fővárosi törvényjavaslat kritikájához. Az indokolás elítélte az eddigi párturalmi rendszert, de azt mondja, hogy ez nem akar vád lenni senki ellen sem. Ez az indokolás azonan igenis vád és azt a részét, ami vád, mi aláírjuk. Ez a vád a jelenlegi rendszer ellen, az ellen a rendszer ellen, amely azonos a kormányzat rendszerével, ez vád tehát saját magával a kormánnyal szemben. Nekem nem fáj a r szívem a törvényhatósági tanács megszüntetéséért, mert ennek a törvényhatósági tanácsnak Összetétele nem felelt meg Budapest választóközönsége által a választáson nyilvánított akaratnak, 26 tagból állt ez a törvényhatósági tanács, ebből 6 tag kinevezés útján, 20 tag választás útján jutott be; azért kellett itt is kinevezéses korrekció, mert hátha mégis hiba csúszik a korrigált választási eredménybe is és még sem lesz egész biztos a kormány többsége. Azok a pártok, amelyek többséget kaptak a választásokon a szavazatok számában, de nem a kerületi beosztás folytán kialakuló bizottsági tagsági létszámban, azok a pártok, amelyeknek számarányuk 4.4, ülése 19$U február 27-én, kedden. szerint 12 hely járt volna a tanácsban, csak 7 tagsági hellyel voltak képviselve; azok a pártok viszont, amelyek akkor kevesebb szavazatot kaptak, amelyeknek csak 8 hely járt volna, 13 helyet kaptak. Ezért a törvényhatósági tanácsért nekem a szívem nem fáj, ezt én megsiratni nem fofoom, de azt kell kérdeznem, hogy vájjon a tanács volt-e tényleg mindennek az oka, vájjon a tanács volt-e bűnös, vájjon a tanács volt-e az, amelyre most utólag mindent rá lehet kenni? Méltóztassanak megengedni, hogy itt se feleljek a jelen korból vett idézettel, hanem itt is visszamenjek a múltba és egy 1900-ból való közgyűlési beszédet idézzek, amely azt mondotta (olvassa): »Enyhe kifejezéssel akarok élni, tehát csak azt mondom, hogy a helyzet szándékos félreismerése, ha a tanácsot állítják oda bűnbaknak. Hiszen ez a mi tanácsunk olyan félénk, hogy a kerületek hatalmas urai nélkül moccanni sem mer, a közgyűlés merő formasággá lett, mert az ütközet már eldőlt a bizottsági tárgyalásokon, a kerületi értekezleteken és mindenféle bizalmas megbeszéléseken. A közgyűlés úgyszólván csak hitelesíti a bizalmas értekezletek megállapodását. Szokás a költségvetésnél a kormány ellen dörögni, én ezt a napi ellenzékieskedést komolyan nem veszem, hiszen a kormány és a főváros hatalmai közt egyezmény van, a kormány fehér lapot ad a városi hatalmaknak és ezek tartoznak képviselői mandátumokat szállítani. Ezért nem veszem tragikusan, ha a kormány csattant az ostorral és fenyegetődzik, ezért nem hat meg az itt felhangzó ellenzéki mennydörgés; hiszen eddig minden kormányhoz hű volt Budapest, a mindenkori miniszterelnököt csak kormányzatának rövidsége menthette meg attól, hogy díszpolgárrá válaszszák. Díszpolgár lesz itt minden miniszterelnök, csak meg kell érnie.« (Homonnayy Tivadar: Pesten nem!) Ez 1900-ban volt! (Hómon« nay Tivadar: Az más! — Simon András: És ezt az autonómiát siratják! — Friedrich István: Ez 1900-ban, 34 évvel ezelőtt volt! — Simon András: Tudom. Azt siratják most! — Zaj. — Elnök csenget.) Manapság ez a napi ellenzékieskedés már nem a költségvetés tárgyalásánál szokásos, hanem az alkotmány védő mozdulások esetétől egészen az alkotmányvédő blokknak a megalakulásáig. Akkor azután elhalkul, akkor már csak stiláris, vagy hasonló nagyjelentőségű módosításokban éli ki tobzódását és teljes erejét és dühét a kormányzat helyett az adminisztráció ellen fordítja, ott is módosít azonban hangjának súlyán és nagyon óvatosan mindig halkabb hangú lesz mindaddig, amíg a szavazás időpontja el nem érkezik^ amikor természetesen bizalommal és lelkesedéssel fogadja el a kormány által előterjesztett javaslatot. Ez annál is inkább természetes, mert hiszen ez a javaslat is meghagyja azt az aránytalan kerületi beosztást és azt az ajánlási rendszert, amelynek a kormány jelenlegi városházi pártja létét, súlyát és jelentőségét köszönheti. Ez a fő biztosíték Budapest székesfőváros választó közönsége akaratának érvényesülésével szemben. De méltóztassék megengedni, hogy egy pillanatra megállják a kerületi beosztás rendszerénél és igazoljam azt is, hogy ez a kerületi beosztás talán nem is áll a kormány pártjának érdekében. Abból a szempontból igen, hogy jogegyenlőség helyett egy plurá-