Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-252

Az országgyűlés képviselőházának 252. ülése Ï934- március 16-án, pénteken. 453 mányzati jellegétől a fővárost, és ezért azt nem fogadom el. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Herczegh Béla jegyző: Tauf fer Gábor! Tauf

fer Gábor: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Ezt a törvényjavaslatot abban a formájában, ahogyan most előttünk fekszik, — hogy úgy mondjam. — vegyes érzelmekkel kell fogadni. Vegyes érzelmekkel azért, mert vannak olyan rendelkezései, amelyek a közigazgatási jogra, magára az adminisztrációra vonatkoznak és amelyekből azt érezzük ki, hogy van bizonyos jószándék abban az irányban, hogy valahogyan tényleg gyakorlatiasabb módon oldassanak meg ezek a problémák, de viszont más vonatkozásban, ott, ahol hatalmi szempontok érvényesülnek, vagy érvényesülhetnek, meg kell állapítanom, hogy a tendencia tényleg az, hogy ia központi hatalom mindig erősebb legyen, ezzel szemben a nemzet hatalma — ha szabad ezt talán így definiálnom (Rassay Károly: Szabad! — Egy hang a jobboldalon: Rossz definíció!) . . . mindig kisebb és kisebb legyen. Az általános vita végén az igen t. belügyminiszter úr beszédéből különösen az ragadta meg a politikai világ figyelmét, hogy a belügyminiszter úr maga is beismerte azt, hogy a mai időkben arra kell törekedni, hogy a központi hatalmat erősítsük és ezzel szemben a választók akaratát bizonyos mértékben korlátozzuk. El tudom képzelni, hogy a nemzet életének tényleg lehetnek olyan fázisai, tényleg lehetnek annyira felajzott idegű idők, amikor a tömegek lázonganak, amikor az utcán tüntetések vannak, amikor nagy célkitűzésekert, bizonyos elveikért az emberek elmennek odáig, hogy még az életüket is feláldozzák, de viszont meg kell, (hogy állapítsam azt, hogy a mai világ nem ilyen világ. Ma nagyon nyugodt, csendes világ van, amikor az emberek lelke háborog, lázong ugyan, de ennek semmiféle külső képét nem látjuk. Éppen ennek a szakasznak a tárgyalásánál kell megállapítanunk azt, hogy éppen f a magyar nemzet ennek a világnak az a kiváló nemzete, amely a legnehezebb, legkeservesebb időket is a legnagyobb nyugalommal tudja elviselni. Ha pedig ez így van, akkor nincs igaza az igen t. belügyminiszter úrnak, hogy éppen 1934-et és az azt megelőző esztendőket r jelöli meg olyanoknak, mint amikor valami lázongó hangulatot lehetne megállapítani a nemzet soraiban. Éppen ellenkezőleg azt kell megállapítanunk, hogy ez a nemzet mindig csínján tudott bánni az ő szabadságjogaival és azokkal sohasem élt vissza. Mert hogy itt 1919-ben bolsevizmus volt, azt inem lehet a nemzet számlájára írni. Akkor egy kis csapat volt az, .amely felfegyverkezve, a maga akaratát rákényszerítette a nemzetre, és a nemzet szenvedett alatta, s az egész nemzet egysége nyilvánult meg a nemzeti érzésekben, amikor véget vetettünk ennek a vörös uralomnak. Ha ez a nemzet annyi tanúbizonyságot tudott tenni mindig önmérsékletéről, ha mindig be tudta bizonyítani azt, (hogy tud élni a szabadságjogokkal és azokkal soha vissza nem él, akkor ez a magyar nemzet az. amely legkevéshbé érdemli meg, hogy mindig jobban és jobban nyirbálják meg szabadságjogait. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) T. Ház! Tegnap volt március 15-ike, Eszünkbe kell jusson, hogy 1848 március 15-én kivívták azokat a szabadságjogokat, amelyeket hamarosan elvettek tőlünk. Ugyanígy volt KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XX. az általános, titkos választójoggal is, amelyet Friedrich István, az én pártvezérem, megadott ennek a nemzetnek, és alig múlt el egy-két esztendő, ezt az általános titkos választójogot elvették tőle. Ha nézem a törvényjavaslatnak ezt a pontját, itt azt a: tendenciát látom, hogy valahogy ki kell zárni, vagy ki akairja zárni a mai hatalmat gyakorló többség, Budapest választópolgárainak akaratmegnyilvánítását a közéleti ügyek intézéséből. Ez a 108-as' szám azt jelenti, hogy a mai többség, a mai kormányzati hatalom. fél szembenézni Budapest választópolgárságával, mert ha nem félne, akkor nem ezekhez iaz eszközökhöz nyúlt volna, nem csinált volna új törvényt, hanem azt mondta volna a Tattersallban Gömbös miniszterelnök úr, hogy feloszlatom azt a képviselőtestületet, mert azt akarom látni, hogy Budapest polgársága szabadon megnyilvánuló akaratával az én politikai elveimet teszi magáévá. Azonban nem ez történt, hanem jött ide egy törvény, amelynek 2. §-a redukálja azt a hatalmat, azt a jogkört, amelyet eddig gyakorolt a város polgársága. T. Ház! Ez a nemzet, amint mondtam, megérdemli azt, hogy a demokratikus jogok terén előremenjen^ nem pedig visszafelé,, annál is inkább megérdemli, mert azt kell mondanom, ez a szegény magyar nemzet gyakorolja a legjobban megnyirbált jogkörben a saját jogait. T. Ház! Kifogásolnom kell ezt a szakaszt másik vonatkozásában is. Ha azt akarjuk, hogy egy parlamentben — legyen szabad tágabb értelemben parlamentnek nevezni Budapest székesfőváros közgyűlését — igazán eleven, lüktető élet legyen, akkor mindenek előtt arról kell gondoskodni, hogy annak a parlamentnek olyan tagjai legyenek, akikben közéleti ambíció van. Már pedig abban a közgyűlésben csak 108 emberben lesz közéleti ambíció. Nem lesz közéleti ambíció az örökös jogú tagokban, — kivéve egy párat, tisztelet a kivételnek — mert akik már elérkeztek a Parnassusnak erre a magas fokára, azok már nem nagyon erőltetik meg magukat, hogy a közéletben csillogtassák tehetségüket és ambíciójukat ott éljék ki a munka terén. Nem várom ezt a nagy munkakifejtést a tisztviselői kartól sem, hiszen a tisztviselők maguk érzik, hogy ők abban a parlamentben, a főváros parlamentjében hallgatásra vannak kényszerítve. Hogyne kellene nekik hallgatniok. amikor a Wolff-párt választotta meg őket pár esztendővel ez előtt, és ma nem tudják, hogy vájjon a kereszténypártnak lesz-e elég hatalma, megtarta-ni őket állásukban, vagy pedig előbbre vinni. Az a tisztviselő folyton igyekezik alkalmazkodni a mindenkori hatalomhoz, és ha talán nagyon mélyen belenézünk az emberi lélekbe, ezt nem is lehet rossznéven venni tőlük. Hiszen a, tisztviselő állását, exisztenciáját, családjának exisztenciáját veszélyeztetné akkor, ha ott bátran kimondaná — mondjuk — az ő ellenzéki véleményét. Ezt nem lehet a tisztviselői, kartól elvámL Amikor azt látjuk, hogy a tisztviselői kar nak szavazati jogot adtak a főváros parlamentjében, akkor sajnálattal kell megállapítanom azt, hogy ezek a szavazatok ismét csak a mindenkori kormánypártnak az erejét fogják ott növelni. Szándékosan mondom, hogy^ a »mindenkori« kormánypártét, mert én már láttam egy törvényjavaslatot, amelyet az illető párt abban a reményben szavazott meg itt ebben a parlamentben, hogy örökké hatalmon 65