Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-227

54 Az országgyűlés képviselőházának 227. ülése 1933 december 12-én, kedden. kívánságokat és a magyar királyi államrendőrség részére szíveskedjék ezt a csekélységet kiverekedni, igenis kiverekedni a pénzügyminiszter úrtól. Ugy értesültem, hogy a mai pártértekezlet következtében majd húszával fogják beadni a módosításokat. Méltóztassék ennek a módosításnak helyt adni. Határozati javaslatom a következő (olvassa): «Utasítsa a Képviselőház ä kormányt, hogy a módosítások során a törvényjavaslat előadója olyan módosítást is terjesszen be, mely szerint a jelen javaslat 12. §-ának első és második bekezdése olyképpen egészíttessék ki, hogy az azokban foglalt intézkedések a magyar királyi áUami rendőrség tagjaira is oly mértékben alkalmaztassanak, mint a határrendőrség és csendőrség tagjaira.» (Helyeslés balfelől.) Roppant szerény kívánság. Mondom, nem tudom, hogy mibe kerül, de egy kis részvényjogi reform, egy kis egyéb belenyúlás útján valahova, ahol még van lehetőség, meg lehet teremteni a fedezetet arra is, hogy ezt a testületet olyan módon javadalmazzák, ahogyan a többi őrtestületeket javadalmazzák. Teljes^ mértékben csatlakozom Homonnay igen t. képviselőtársamnak á vasúttársasággal kapcsolatban elmondott szavaihoz. A vasutasság felette felelősségteljes munkakörben dolgozik, ezt mindnyájan elismerjük. Gyönyörűen kifejtette mindezeket t. képviselőtársam és én is százszázalékig csatlakozom ebben az irányban határozati javaslatához. A kormányzat is megígérte, hogy a vasutassággal szemben különleges elbánást fog tanúsítani. Én utánanéztem, vájjon mi ez a különleges elbánás. Ráakadtam az Újság vasárnapi számában, ahol azt olvastam a méltányos elbánás eszközéről, hogy (olvassa): «A Magyar Vasutasok Országos Szövetségének nyugdíjas csoportja Pécsett e hó 3-án gyűlést akart tartani, ezt azonban betiltották azzal az indokolással, hogy újabb rendelkezés értelmében gyűlés tartására csak akkor kaphatnak engedélyt, ha a tanácskozáson résztvenni akaró nyugdíjasok névsorát előre benyújtják a rendőrhatóságoknak.» (Zaj a baloldalon,) Ha már nyugdíjat nem adunk, legalább a jus murmurandit adjuk meg a szegény vasutasságnak. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) T. Ház! Ne méltóztassanak tőlem rossznéven venni — nem hazabeszélés akar ez lenni — ha, mint különösen vidéki érdekeket képviselő párt egyik szerény tagja, a vidéki nyugdíjasok egynéhány kérését tolmácsolni kívánom az igen t. Ház előtt. Amig valaki ténylegesen szolgál, természetesen megkövetelheti, hogy olyan lakbéröszszeggel dotáltassék, amellyel legalább szerény igényének megfelelő lakást tud magának biztosítani. Igen helyesen mondotta tegnap Rassay igen t. képviselőtársam, hogy a mai lakbérilletmények ezt a fővárosban sem, de a vidéken még kevésbbé teszik lehetővé. Az az érzésem azonban, hogy amikor egy tisztviselő nyugdíjba kerül, az állam, az adminisztráció szempontjából közömbös az, vájjon az az illető nyugdíjas hol fog lakni. A forradalmak idején azt láttuk, hogy a főváros abszorbeálta az egész politikai háta

1 mat, sőt az intelligencia legértékesebb része is itt volt együtt és nem kinn a vidéken. (Erdélyi Aladár: No-no!) Bocsánatot kérek, olyan értelemben mondom ezt, hogy a legmagasabb kvalifikációja emberek itt voltak, akik ha lent lettek volna vidéken, talán szervezkedtek volna és a polgári társadalmat talán tömörítették és egy táborban tarthatták volna a vidéki gócpontokban. Ma különösen fontos volna az ilyen vidéki kis gócpontok anyagi megerősítése is, hogy a vidék, amely nem tudja hol eladni terményeit, ne legyen kénytelen betörő-tejjel, meg nem tudom mivel dolgozni Budapesten, — mert csak itt van fogyasztópiac, — szükség volna tehát arra, hogy a tisztviselőtársadalmat, amely nyugdíjba megy, lehetőleg a vidékre vezessük le. En e részben akceptálni tudom kívánságaikat és óhajtásaikat. Ezen lehet disputálni és én nem akarom megkövetelni senkitől, hogy itthagyja kellemes és kényelmes budapesti lakását, itthagyja Budapestet, ahol gyermekei nevelkedtek, a vidék szempontjából azonban beláthatatlan fontosságú és a jövőre nézve nagyhorderejű volna, ha visszavezetnek őket a vidékre. Ezek a nyugdíjasok azt kérik a kormánytól, hogy (olvassa): «1. Minden nyugdíjas szolgálati éve és rangosatálya szerint egyenlő lakáspénzt kapjon. 2. Ha ez abszolút keresztül vine te tien volna, nekik is adják meg azt a jogot, hogy most utólag ők is megváltoztathassák állandó tartózkodási helyüket,^ annál is inkább, mert szt a jogot megadták a közelmúltban a külföldön élt és visszarendelt nyugdíjasoknak is, ennéfogva az igazságtalanságnak tetőfoka volna, ha az 1923. évi május hó 1-eje előtt Magyax*országo<n élt nyugdíjasoknak ez a jog nem adatnék meg. 3. Végül, hogy minden egyes nyugdíjas azt a lakáspénzt kapja, ahol valóban lakik.» T. Ház! Ez a kérés méltányos. Csak egy esetet mondok el. A múltkoriban künn voltam egy pestvidéki községben. Ebben a községben lakik egy nyugdíjas tisztviselő, aki azelőtt_ is ebben a községben lakott, mielőtt nyugdíjba ment. Ez tényleges lakbérének csak a felét kapja, mint nyugdíjas, ugyanakkor, amikor a szomszédságában lakó másik nyugdíjas tisztviselő, aki Budapestről ment oda ki lakni, az övével szemben dupla labbért élvez, holott ugyanabból a rangosztályból és ugyanannyi szolgálati évvel ment nyugdíjba mind a kettő. Ebben tehát van méltányosság. Végezetül legyen szabad megjegyeznem, hogy a javaslat indokolása annyira pongyola, annyira hiányos, és annyira nincs alátámasztva statisztikai adatokkal, hogy ha a pénzügyminiszter úr nem mondta volna meg a bizottságban, még azt sem tudnók meg belőle, hogy tulajdonképpen mennyi megtakarítást érünk el a javaslattal kapcsolatban. A javaslat indokolása a hevén veszettségnek és az általam már előbb említett^ koncepciótlanságnak: direkte kiáltó bizonyítéka. Amint már kifejtettem, ennek a nyugdíjjavaslatnak három szempont eredőjének kellett volna lennie: Az első szempont az állam teherbíróképessége, a második szempont az adminisztráció zavartalan működésének biztosítása, amelyet ez a törvényjavaslat nem hoz meg, mert állandó irritációban tartja a tisztviselőtársadalmat, ami a munka objektivitásának rovására megy, a harmadik pedig^ mindezek figyelemhevétele után a tisztviselőtársadalom jogos és méltányos érdekeinek szemmeltartása. Miután ez a javaslat egyik szempontnak sem felel meg, sőt meg sem közelíti, illetőleg meg sem kísérli eme szempontoknak egv nevezőre való hozását, a javaslatot még általános tárgyalás alapiául sem fogadhatom el. (Heh'esMs a baloldalon.) Elnök; Szólásra következik?