Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-226

Az országgyűlés képviselőházának 2Ê6. ülése 1933 december 11-én, hétfon. 3 kis falusi fehér házakat, amelyekben ott bor rong a gond, ott forrong a kétségbeesés és látom azt az ellenszenvet, — megmondom nyíltan, nevén nevezem (Ügy van! jobb felől.) — amely azokból a házakból kiárainlik (Jánossy Gábor: Ez így van!) azok felé a szerencsétlen és ártatlan nyugdíjas tömegek felé, amelyek hónaprólhónapra elsején felszedik ott a, postahivatalnál azt a lényegében és viszonylag alig éhbérnek tekinthető kis nyugdíjukat, amely azonban a nép szemében, a pénztelen, vonagló, elkeseredett falu szemében mégis izgatóan hatalmas összeg ma. (Ugy van! jobb felől.) En látom, ezt a helyzetet és védelmükre is igyekszem kelni ezeknek az érdemtelenül szorongatott kis nyugdíjasoknak, akik rendszerint egészen egyszerű, jelentéktelen páriák. Védelmükre kelek és magyarázom az embereknek, hogy ezek teljesen ártatlanok abban, hogy B-listára kerültek, hogy a nyugdíjasok óriási tömegét kénytelenek szaporítani. Magyarázom, hogy akaratuk, érdekük, tiltakozásuk ellenére kerülték ők, munkaképes emberek, a nyugdíjasok állományába és hogy ők maguk irtóznak a tétlenségtől, követelik dübörgő hangon, elkeseredetten reaktiváltatásufeat. Azonban hiába minden szép szó, minden magyarázat, a falu népe, amely ráfizetéssel termel, amely nem találja meg a maga számítását, amikor látja, hogy az ő munkájának gyümölcse micsoda szörnyűséges, katasztrofális értékdevalváción esett keresztül, önkénytelenül is átszámítja, annak az 50—60—100 pengős nyugdíjnak értékét is a maga termeivényének értékére, azután levonja a konzekvenciákat és lesújtja, lehangolja, felbőszíti saját produktumainak értéktelensége és saját vérverejtékes fáradozásának hiábavalósága. Ez a helyzet — szépítés nélkül — a nép életviszonyainak egyik koronatanúja szemén keresztül tekintve. Van a nyugdíjasoknak egy szerencsétlen kategóriáj cl, cL fiatal nyugdíjasok rendje. Ezek a trianoni nyugdíjasok különösen azok, akik a nép ellenszenvének tárgyai; elsősorban ezek azok, akik azt a bizonyos nyugdíjellenes közhangulatot a falun kiprovokáljak. Olyan indulatok megnyilatkozásával találkozunk, amelyek, vallom, hogy a magyar nép lelikétől normális időkben teljesen idegenek. Normális viszonyok közt senkisem tartotta számon a nyugdíjasok járandóságát, sőt ellenkezőleg, mindenki természetesnek találta, hogy egy hosszú közszolgálati élet során elfáradt köztisztviselő élete alkonyán megkapja, a maga természetes, jól megérdemelt és megszolgált járandóságát, Vissza kell azonban egy kissé térnem a falu helyzetére, a falu mentalitásának, a falu gazdasági és lélektani helyzetének ecsetelésére. A falu népe látja, 'hogy az a szomszéd útkaparó nyugdíjas, mondjuk, 70 pengő nyugdíjiUetményt kap minden hónap 1-én pontosan. Hiába, nem tud ellenállni a benső ingernek, hogy ezt a nyugdíjat naturáliákra, átszámítsa és rájön arra, hogy ez a 70 pengő bizony egy 120 kilós sertés ellenértéke. Egy 120 kilós sertés ára az, amit az ő útkaparó nyugdíjas szomszédja hónapról-hónapra pontosan megkap, míg neki ezért az összegért egy esztendőn keresztül kell fáradoznia, azt az állatot egy esztendőn keresztül kell takarmányoznia, egy esztendőn át kell az állat elhullásának kockázatát és izgalmát is viselnie. (Egy hang ti középen: Nyolc mázsa búza!) Eopen a, legutóbbi hetekben tanuja voltam annak a szörnyűséges izgalomnak, amelyet a most napirenden levő őszi adóbehajtások okoztak falun. Megfigyeltem, tanulmányoztam egy vidéki városkának, kerületem székhelyének adóbehajtási és adófizetési viszonyait, az adómorál kérdését. Nagy on gyakran váddal illetik a magyar gazdát, a megrendült adómorált vetvén úgyszólván napról-napra szemére, még nagy tévedésben levő illetékes hatóságok, illetékes faktorok is. (Jánossy Gábor: Dehogy rendült az meg! Fizetnének, csak volna miből!) Tökéletesen aláírom és visszhangozom Jánossy Gábor t. képviselőtársam megállapítását: az adómorál töretlen épségében él a magyar szántó-vető nép szívében. (Jánossy Gábor: Igaz!) Betekintettem ennek a kis vidéki városkának adófizetési adataiba. Rájöttem arra, megtudtam pontos, hiteles adatokból, hogy ez a városka a maga 17.000 lakosával a folyó évben 560.000 pengőt fizetett be az adópénztárba, aimi a folyó évi előírásnak 80%-a. De tovább mentem az átszámításban magam is és kiszámítottam, hogy ez a teljesítmény, ez a horribilis összeg — falun ma horribilis összeg! — e búzatermő város összes búzatermésének, leszámítva a kenyérgabonát és a vetőmagot, egész feleslegét magával vitte. Mi maradt ott, t. Ház? Maradt a kétpengős tengeri, amelyből annak a szerencsétlen gazdának családja és maga exisztenciá járói, fizikai fenntartásáról, ruházkodásáról, stb. kell gondoskodnia. Forgótőke már nem igen maradt, mert a magyar gazda ma már nem folyó jövedelméből, hanem tartalékaiból, forgótőkéjéből, vagyonából vagy pedig kölcsönből fizeti a maga adóját. Miért? Azért, mert — mint ahogy ennek a kis városkának adófizetési statisztikája, is mutatja — a magyar gazda ma háromszoros mértékben adózik; azt is kiszámítottam, hogy ezzel a teljesítménnyel, ezzel a summával, amelyet ez a kis gazdánép ott produkált, normális termény- és állatárak mellett háromévi adóját tudta volna ebben az esztendőben kifizetni előre. Ez a helyzet, t. Ház; ez az, amit mi, falusi képviselők, napról-napra látunk s aminek hatása alól mi kitérni nem tudunk. Városi kollégáink, képviselőtársaink természetesen elsősorban a nyomorgó kistisztviselők, az apró-cseprő nyugdíjasok gondjainak tanúi és tragédiáinak szemlélőig Természetes, hogy ők ezt látják. Mi viszont látjuk az érem ellentétét, másik oldalát. Már pedig a nyugdíj és az adófizető közönség teljesítőképessége között olyan korreláció van, amelyet nagyon is számon kell tartani úgyszólván napról-napra napirenden tartva. Ez a gazdasági, háttere ennek a törvényjavaslatnak, t. Ház. Az 1927 óta romló mezőgazdasági viszonyok már 1931-ben is éreztették a maguk hatását, úgyhogy az akkori törvényhozás már felismerte, hogy haladéktalanul rendezni kell elsősorban az államháztartás pénzügyi egyensúlyát és a hiteléletet s az 1931. évi XXIV. törvénycikkben éppen ebből a meggondolásból kiindulva, utasította a kormányt ennek a törvényjavaslatnak beterjesztésére. Elsősorban tehát közgazdasági okai vannak annak, hogy ezt a szomorú javaslatot a Ház elé kellett hozni. Van azonban ennek még egy másik motívuma is. Legyen szabad ezt a másik hátteret is megrajzolnom, mert ennek szintén élénk szerepe van abban, hogy ez a törvényjavaslat mai formájában ide a Ház elé került. Ez a másik motívum politikai. Eveken keresztül megfigyelhettük, fültanúi voltunk, olvashattuk a lapokban, hogy bizonyos politikusok, politikai pártok, sőt sajtóorgánumok is rendszeres hadjáratot indítottak a tisztviselőtársadalom ellen. Tegyék kezüket 1*