Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-209

Az országgyűlés képviselőházának 209. ülése 1933 július 6-án, csütörtökön. 563 kenni fog, mintsem emelkednék. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, ez a javaslat végeredményben nem szolgálhat más célt, ^mint azt, hogy megkönnyítse a kormány működését és bizonyos megkönnyebbülést okozzon számára, ha a Képviselőház tagjaitól megvonja azt a kis lehetőséget, amely a mai viszonyok között is meg van adva a tekintetben, hogy a jogos, vagy a legtöbb esetben — hiszen a jóhiszeműséget mindenkiről feltételezem — jogosnak vélt komoly sérelmek itt a Ház előtt szóvátétessenek. Ma, amikor a törvényhozás többségének bölesesége a törvényhozás működésének legnagyobb részét a kormányra ruházta, azt hiszem, a törvényhozásnak, az országgyűlésnek a másik kötelessége fokozott mértékben emelkedett. Ha a törvényeket nem magunk csináljuk, akkor fokozottabban kell, hogy ellenőriztessék azoknak a működése, akik ennek a pótlékát szerkesztik és alkalmazzák is. . Ez a fokozott ellenőrzés szerintem az igazi alkotmány szempontjából egyformán kötelessége a Képviselőhának, a Felsőháznak és a mindenkori államfőnek, mert úgy a jog szempontjából, mint a gyakorlati eredmények szempontjából felelősség terhel egy államélet gépezetében mindenkit, aki abban mint funkcionárius szerepel. De azonkívül még egy szempontot akarok a Képviselőház figyelmébe ajánlani. Méltóztassanak komoly megfontolás tárgyává tenni és kicsit gondolkodni a felett, hogy .tulajdon'képpen miért küldtek ide minket a választók? Azért, hogy mi hozzájáruljunk, közreműködjünk és módot adjunk arra, hogy az ország igazi érdekeinek sérelmével a törvényhozás hosszú időn keresztül teljesen kiküszöböltessék? Meg van adva a lehetőség, hogy tíz hónapig (Örgr. Pallavicini György: Tizenegy hónapig!) lehessen a Ház a nélkül, hogy bármi működést^ kifejthetne, ^ mint legfeljebb azt, hogy a képviselők fizetéseiket felveszik, ez pedig szerintem az ország életében nem az az ok, és nem az a cél, amelyért törvényhozásokat tartanak fenn és törvényhozásokat tartanak együtt. (Ügy van! Ügy van! a haloldalon.) Nem lényeges, de meg kell említeni, hogy annak idején, amikor azok az állítólagos ősi magyar alkotmányjogi momentumok szerepeltek, a törvényhozási funkció nem volt fizetett funkció, hanem teher volt, terhet jelentett. Éppen ezzel magyarázható nagyon sokszor a törvényhozásoknak az az intenciója, hogy lehetőleg csökkentsék^ a törvényhozás együttartásának idejét és ezáltal mentesüljenek a felesleges költségektől. Nem akarok itt történeti disszertációba, bocsátkozni, azt hiszem, ennek a ténynek valódiságát mindazok akceptálják, akik foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A magam részéről állást foglaltam ezzel a javaslattal < szemben azokból az okokból, amelyeket kifejtettem. Állást foglaltam azért, mert ilyen díszharmóniát, ilyen ellentétes felfogásokat nem szívesen látok törvényekben lefektetve. Állást foglaltam ellene azért, mert teljes logikátlanságot látok ahban, hogy egyfelől megadjuk^ a törvényhozásnak a felelősségrevonáslehetőségét, másfelől pedig gondoskodunk arról, hogy ez a felelősségrevonás esetleg még a legsúlyosabb esetekben sem legyen gyakorolható. Ilyen, szerintem a törvényhozás komolyságával össze nem egyeztethető eljárásban én részt nem veszek, a magam részéről ezt támogatni nem tudom. Ha a kormány megmaradt volna ama elgondolás mellett, amely elgondolást — legalább a nyilvánosságra, jutott hírek szerint — ideigóráig r magáévá tett, hogy a harminc napot emeljék fel, mondjuk három hónapra, amely három hónapra való elnapolás egy ízben lett volna gyakorolható, azt hiszem, ez minden hosszabb diskusszió nélkül keresztül ment volna és szolgálta volna azt a célt, amely reális célt ennek esetleg szolgálnia kellene, habár azt hiszem, megvan a másik mód, aniely sokkal helyesebb, amely mellett az országgyűlés házainak bölcsesége megtalálja a mértéket arra, hogy mennyi ideig üljön együtt. Azt hiszem, megfelelő lojális kormánypolitikával a mai pénzügyi és politikai struktúra mellett is el lehetett volna érni ezzel a célt. De ettől eltekintve, ha a jogkiterjesztést a kormány szükségesnek tartja, ebbe a három hónapba bele lehetett volna menni. De hogy a bizonytalanságot fokozzuk egy ilyen újabb rendezetlenséggel, ezt nem tartom helyesnek. Nem vagyok szakember, de a túlsó oldalról éppen a javaslat előadója, Dési Géza terjesztette elő azt a mó dosítást itt a plénumban, amelyet felolvasni bátorkodtam, a másikat, a kereszténypárt közjogi szakértője, Túri Béla képviselőtársam terjesztette elő, azt a bizonyos három pontot, úgy hogy nem a bizottságban, hanem a plénumban ment keresztül az, amire hivatkoztam és ami jogot adott a 33-as bizottságnak arra, hogy a Ház elnökét arra kényszeríthesse, hogy a Képviselőházat összehívja. Ezenfelül határozottan aggályosnak tartom ezt a javaslatot még abból a szempontból is, hogy módot és lehetőséget nyújt arra, hogy bizonyos modern, divatos jogi kilengések Magyarországon is bekövetkezzenek, mert hiszen kétségtelen, hogy ma az egész világon bizonyos, — mondjuk — abnormis jogi gondolkozás epidémiája uralkodik, amely járványszerűleg lép fel, hiszen olyanok, akik annakidején a jog alapját a legnagyobb tiszteletben tartották, azt mint reális értéket kétségbe nem vonták, most felelős helyről egyszerű tollvonással elintéznek olyan dolgokat, amelyeknek évszázados múltja, tradíciója és a jogban gyökerező ereje volt. Ha Európának, Európa nagy részének ezt a különös jogalkotási lázát és mániáját látom, akkor kénytelen vagyok megismételni azt, amit annakidején 1920-ban a nyilvánosság előtt^ ismertettem: nagyon sokszor arra a meggyőződésre jut az ember, hogy igaza van a francia szociálpolitikus Eibautnak, aki azt mondja, hogy minden nép életében vannak momentumok, amikor a kormányzat félbolondok kezében van. Ha most azt látom, hogy itt Közép-Európa közepén mi még sziget vagyunk, ahol — a relativitás elvét akceptálva, ehhez viszonyítva — többé-kevésbbé még megóvattunk ettől az epidémiától, úgyhogy minden baj és az átmeneti korszakkal járó minden esemény és következmény ellenére ma még eléggé kedvező elbírálásban részesülhetünk a jog formális rendelkezéseinek szempontjából, mégis kétségtelen, — amint már említettem, nem akarom ismételni — hogy a lényegben már bajok, vannak itt is. Mármost ha még a lényegen felül ebből az epidémiából is részt akarunk venni, ahelyett, hogy az epidémiától óvakodnánk és lehetőleg mentesíteni akarnánk magunkat tőle, akkor azt hiszem, rossz szolgálatot teszünk a magyar népnek, rossz szolgálatot teszünk a történelmi Magyarországnak és jó szolgálatot nem teszünk senkinek. En ilyen tevékenységben résztvenni nem