Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-209

564 Az országgyűlés képviselőházának 2í tudok, nem akarok és ezt kötelességemmel ellenkezőnek tartanám. En ilyen szempontból, a veszélyek bemutatásával voltam bátor ezzel a javaslattal foglalkozni, amelyet még az általános tárgyalás alapjául sem fogadok el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Brandt Vilmos jegyző: Illés József! Illés József: Igen t. Képviselőház! Az előttem szólott Farkas Tibor igen t. képviselőtársam meg fogja nekem engedni, hogy arra hivatkozzam, hogy beszédem egész felépítése és egész tartalma bizonyos mértékig talán cáfolat lesz arra, amit nagyban és egészben méltóztatott elvileg a javaslat ellen felhozni, és meg fogja engedni nekem, hogy beszédemnek egészét adjam és olyan részletekkel ne foglalkozzam, amelyek pedig ennél a nagy kérdésnél igazán megérdemelnék a mélyen t. Háznak, t. képviselőtársaimnak figyelmét; megérdemelnék, hogy ezzel a kérdéssel mi a maga egész súlyosságában, egész nagyságában foglalkozzunk és nézzünk szembe vele. (Halljuk! Halljuk!) Ha fejtegetéseimből nem pusztán a jogtörténettel vagy közjoggal foglalkozó tanárember szól, hanem az életnek az embere, úgy méltóztassék megengedni nekem, hogy ennek a kérdésnek tárgyalásánál ne az én jogtörténeti kutatásaimra, mint inkább az eredményekre helyezzek súlyt. A mi helyzetünkhöz hasonlókép sorsdöntő, rettenetes fordulat állott be annakidején az angol alkotmány életében is, és ha én most azzal kezdem, hogy hivatkozom erre a példára, ezt azért teszem, mert azt hiszem, hogy ebből bizonyos tanulságokat lehet levonni. A XVII. században Angliának hasonló helyzetében a legnagyobb angol jogászok, nagy bírák egyike, Maynard, megkérdeztetvén a parlamenttől, hogy mi a teendő, mit kell mármost tenni, így felelt (olvassa): «Mi e pillanatban nem vagyunk járt ösvényen. Ha tehát mi azt alkarjuk, hogy csak a régi úton haladjunk, egy lépést sem fogunk tehetni. Aki egy válságos helyzetben semmit sem akar tenni, ami nem egyezik meg a megszabott formákkal, az egy vadonban eltévedt emberhez hasonlít, aki ezt kiáltaná: Hol van az ország útja, én nem akarok más úton járni, mint az ország útján!» Az eredeti angol szöveg szószerinti fordítása szerint ezt kiáltaná (olvassa): «Hol van a király útja, én nem akarok más úton járni, mint a király útján.» Azután így folytatta (olvassa): «Egy vadonban az ember azt az utat választja, amelyen hazaérhet. A válságos helyzetben nekünk az első törvényhez kell fordulnunk: az állam boldogulásához.» így adott véleményt annakidején az angoloknak a nagytekintélyű Maynard. És ón azt hiszem, hogy ehhez a helyzethez volt hasonló az a helyzet, amely az 1918—1919-es katasztrófák után előttünk állott. Ha visszaidézem, ezt a képet, akkor magam előtt látom azt a célt, — és úgy vélem, hogy az 1920-as törvényhozás tagjai, az 1920-as nagyjelentőségű törvény megalkotói előtt is ez a cél lebegett: — megtalálni azt az eszközt, amely a legrövidebb idő alatt, a legrövidebb úton kivezetett alkotmányos életünknek abból a vadonából. Abnormis időket élve az abnormis helyzetből a normális helyzet felé vezető út sem lehet normális, hanem szükségképpen rendkívülinek kellett lennie. Es most mindjárt találkozom előttem felszólalt igen t. képviselőtársa,mmal, mert én is a haza bölcsére hivatkozom, sőt véletlenül ugyanarra a helyre utalok, amelyre igen tisztelt képviselőh ülése 1933 július] 6-án, csütörtökön. társam. A haza. bölcse 1868-ban azt mondotta (olvmsa): «E nem normális helyzetből lehetőleg kimenekülni ismét nem normális módon leszünk kénytelenek». Tehát szükség volt az abnormis helyzetből kivezető eszközre. Ez az eszköz rendkívüli volt. Rendkívüli eszköz az 1920:1. törvénycikk által felelevenített kormányzói tisztség is. Igenis, t. képviselőtársam, felelevenített, mert a kormányzói tisztségnek — ha nem is szigorú jogtörténeti szempontból mondjuk ezt — bizonyos precedenciái vannak. Abban f az időbén volt nádor és mégis kormányzót választottak, világosan azért, mert rendkívüli idő volt, hiszen a nádor lett volna hivatva a rendes idők járása szerint arra, hogy, mint a király helyettese, a királyi főhatalom funkcióit ideiglenesen — mert akkor is csak ideiglenesen — gyakorolja. Ez a felelevenített kormányzói tisztség tehát — amelynek, ismétlem, ha nem is analogonjai, de bizonyos precedenciái vannak alkotmányos fejlődésünkben — arra mutat, hogy ez mindig és minden egyes esetben rendkívüli időkben következett be. Ez az egyik momentum. A másik pedig kétségtelenül az — és ebben is megegyezhetünk — hogy ennek bekövetkezésénél mindig a királyi jogok, vagy — amint méltóztatott mondani — másképpen az államfői jogok megszűnt gyakorlásának a folytatásáról volt szó. Tehát megállapíthatjuk, hogy a kormányzói tisztséget hasonló esetekben először —minthogy azonosság van — rendkívüli idők tették .szükségessé; másodszor pedig azok mindegyikében a király helyettesítésének gondolata érvényesült, világosan úgy, amint a törvényhozás maga megállapította _ azokat - a korlátozásokat, amelyeket — mondjuk — célszerűeknek, helyeseknek talált abban az időben. T. Ház! Hogy nem fejlődött ki a kormányzói tisztség, ebben teljesen igaza^ van t. képviselőtársamnak, hiszen éppen azért beszélünk rendkívüli, abnormális időkről ós abnormális helyzetekről, mert rendes, normális időkben sem 1848 előtt, sem után ilyen expediensekre szükség nem volt. Ha tehát megállapítom ezeket az előzményeket, ugyanakkor levonhatom azt a következtetést, hogy a király államfői jogainak gyakorlása végett volt szükség a kormányzói tisztségre, amely tisztségnek a hatásköréből csak azt vették ki a törvényhozások, — mindig negatív megállapítással — amely hatáskört egyenesen nem akartak a kormányzónak megadni. Ami mármost a királynak az országgyűlés körüli jogait illeti, mint méltóztatnak tudni és •amiiint aniéltózitiaittak hallani, az 1920 :

1. te. az elnapolási jogot — természetszerűleg — nem tartotta szükségesnek megadni a kormányzónak, mert a nemzetgyűlésről volt szó, amelyet csak rövid időre szántak, amint azt előttem szólott igen t. képviselőtársam is mondotta; tehát e jog megadásának szüksége fel sem merült. Rövid idővel ezután az 1920 : XVII. te. szükségesnek találta az elnapolási jognak a megadását is a kormányzó jogkörében, és ezért megadja ezt a jogot 30 napra korlátozottan. Nem keresem, hogy az 1920 :

1. tcikk és az 1920 : XVII. tcikk meghozatalánál mik voltak az indító körülmények. Ezeket ma is meg lehetne állapítani, hiszen itt vannak közöttünk egyesek azok közül, akik résztvettek ezeknek a törvényeknek az előkészítésében, ök megmondhatnák nekünk e törvényjavaslatok ^ előzményeit, beszélhetnének azoknak retortáiról, Ei-