Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-193

44 Az országgyűlés képviselőházának péket, azokat a kötelezettségeket, amelyeket vállaltak, nem teljesítik. (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) Amikor azonban ezt hangsúlyozóim és megállapítani kívánom, még ennél is fontosabbmak tartom azt, hogy a világ előtt, tisztán, világosan álljon ennek a kis Magyarországnak nemzetiségi, kisebbségi politikája. Nagyon sajnálom azt, hogy gróf Bethlen István azt a cikkét, amelyet a Bleyer képviselőtársunk beszédével kapcsolatos jelentések alkalmával írt, nem inkább itt a Házban mondotta el, amely mégis, a külföld előtt is 'más fórum, mintha az a cikk akármilyen előkelő revű'ben jelenik meg. Teljesen osztom ama nézetét, 'amelyet tanulmányainak végén kifejt, s amely így szól (olvassa): «Ma már mindenkinek, aki csak 'kissé gondolkozik, látnia és éreznie kell, hogy revíziós törekvéseink sikerének két feltétele van. Az egyik, hogy lássák az elszakított testvérnépek a mi gazdasági prosperitásunkat, — sajnos, ebből keveset tudnak látni, de tudjuk, hogy ott is rosszabbodnak az állapotok, és így ennek okait is- megértik — lássák azt, hogy kulturális téren nincs félnivalójuk, ha hozzánk visszahúzódnak és vissza akarnak kerülni, mert mi a kisebbségi kultúrát tiszteletben tartjuk. A másik feltétel pedig az» — mondja gróf Bethlen — «hogy tisztában legyenek a tótok, a rutének és a többiek, szóval a Kárpátokon belül élő népek, ^ amelyeknek önálló nemzeti öntudatuk van és új hazájukban rosszul érzik magukat, hogyha visszacsatlakoznak hozzánk, akikkel ezerévig együttéltek, olyan teljes nemzeti autonómiában fognak részesülni, mint amilyenért régóta küzdenek, s amilyenre új hazájukban soha nem lehet kilátásuk.» Ezért gróf Bethlen igenis szükségesnek tartja, hogy a magyar állam és a magyar kormány a revízió előtt is leszögezze, hogy a Duna-medence nemzeti problémáinak végleges megoldására nézve mi a magyar álláspont. (Weltner Jakab: A választójogra nézve is szegezze le álláspontjátH T. Képviselőház! Azt, amit Bethlen István itt kifejt, megtalálom a nemzeti munkaterv 3. pontjában, mint vezérelvet. Azt mondja itt a nemzeti munkaterv, hogy (olvassa): «Súlyt helyezünk a kisebbségi jogok télies érvényesítésére és nem zárkózunk el a dunai államok együttműködése elől.» Ebben a két mondatban körvonalazva van ez a magyar politika. De miután itt sokszor — és azt hiszem, rosszul értelmezetten — hangzik el az öncélúság gondolata, méltóztassanak megengedni, hogy rámutassak annak szükségességére, hogy tegyük meg világosan azt a disztinkciót, hogy amikor elfogadjuk a magyar állam öncélúságát — mondjuk — egy Concba vagy más politikai tudós fogalmazásában — és ezt mindenkinek el kell fogadnia — akkor nem gondolunk arra, hogy ebben az öncélúságban mi itt valami olyan magyar faji gondolatnak fonalán akarjuk a történelmet továbbvinni s a történelem eredményeit létrehozni, amely talán más nemzetek vagy népek érdekeit sértené. Az 1927/28-as években, amikor ^Bethlen István gróf kormányon volt és az ő politikai céljait nemcsak beszédeiben,^ de irodalmi úton, intervjukon kívül, tudományos revükben is propagálta, akkor vetődött fel a «Magyar Szemle» című folyóiratban az «TTj Hungária» név alatt az az új magyar programm, amely a Duna medencéjének rendezésére^ vonatkozik. Ottlik László ebben a cikkében, 93. ülése 1933 június 6-án, kedden. akiről tudjuk azt, hogy kö,zelállott azokhoz. akik a magyar politikát irányították, a következőket mondja (olvassa): «Szent István hagyatéka, tehát Szent István birodalma — mondhatnám így, hogy^ koronája — nem kisebbségé, nem is többségé, nem uraké, nem magyaroké csupán, hanem mindazoké, akiknek ősei a Kárpátok ölén nyugosznak, akik véreztek vagy izzadtak ezért a földért, s akiknek a nagy világon e kívül^ nincs számukra hely. Ez a felfogás mindkevésbbé érzi immár az ellentéteket, amelyek a magyart, a horvátot, a tótot, az erdélyi románt elválasztják egymástól, és mindinkább látja, hogy e népek szenvedéseiket csak egymás keblén pihenhetik ki és problémáikat csak egymás támogatásával oldhatják meg. A különválás, legázolás, megalázás, nyomorult helota-sors lehet. f Nyilt szívvel készen állunk tehát a kézfogásra másnyelvű testvéreinkkel, és ha nem is gondolunk arra, hogy kicirkalmazott alkotmánytervekkel már most foglalkozzunk és kínálgassuk őket, jól érezzük, hogy nincs lelkünkben olyan tétel, amely bárminő igazságos és méltányos feltétel elfogadását akadályozná. Tudjuk, hogy a páter familias régi fölényes helyzete felett most már legfeljebb az idősebb testvér szerepében vagyunk otthon: azt is tudjuk, hogy az új kiegyezés korántsem egyedül a mi érdekünk, és tudjuk, hogy ezt odaát is tudják, az elszakított területeken, hogy ezt a neopatriotizmusnak nevezett gondolatot, amellyel itt az ifjú magyarság lelke tele van, a trianoni mesgyén túl is értik. Mert nemcsak a bérceket vesztettük el mi, akik a rónákon lakunk, hanem azok, akik a bércek között laknak, elvesztették a rónákat.» Így érthető ez a gondolat. Hogy ne egy magyar emberre hivatkozzam, hanem a kisebbségi kérdésnek egyik elsőrendű európai hírű reprezentánsára, Simanra, nézzük, mit mond ő a népek együttéléséről. Azt mondja (olvassa): «Ahol a népek évtizedek óta egymás mellett, egymás között élnek, a nemzeti kultúra mellett egy darab közös kultúra is keletkezett. Látjuk azt, hogy a nemzet mellett, mint népi közösség mellett, a nemzet fogalmának egy másik formája is kialakult, ami által az összetartozandóság . fontos alkotóelemei létesülnek.» Megállapítja, hogy különösen a magyar és & német, valamint a szláv, a tót nép között áll fenn ez a lelki közösség, tradíció, amelyről szó van. Amikor ennek az új Hungáriának — legalább is ezen cím alatt jelentek meg — a tervei, körvonalai megírattak, elhangzottak, erre nagyon sok helyről érkezett visszhang. E visszhangok közül csak egyre, a legaktuálisabbra kívánok utalni. A Deutsche Eöderalísche Korrespondenz azt írta, hogy az ezeréves Magyarországnak az ezeréves határai között adott feladata lényegileg ugyanaz, mint az, amelyet Németországnak egész Közép-Európára nézve kell megvalósítania: összefoglalni és vezetni, mint primus inter pares. Minthogy az idő sem engedi, nem akarok messzire elkalandozni, de tény az, hogy azok az emberek, — mint Pribicsevics, Hlinka, Maniu — akik mindig nagy erővel dolgoztak a magyar uralom ellen és ez ellen vezették népüket, azok ma égnek meredő hajakkal állnak az égő romok között, és ha nem is beszélnek talán még úgy, amint ahogyan szívükben éreznek, de érezni politikájukból, szavaikból, taktikájukból, hogy nagyon is tudják ezen