Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.
Ülésnapok - 1931-195
118 Az országgyűlés képviselőházának l szerint a dohánygyárak által feldolgozott mennyiségnek csak mintegy 40%-át volt képes a dohányjövedék értékesíteni. Szerény meggyőződésünk szerint, ha legalább bizonyos dohány minőségek ára szállíttatnék le, már ez is nagyobb forgalmat idézne elő és ez az árleszállítás alkalmazkodnék a publikum mai vásárlóképességéhez is. Ezt a gondolatot yagyok bátor a pénzügyminiiszter úr figyelmébe ajánlani, mert végeredményben az az óriási dohánymennyiség ott romlik meg a dohányjövedék raktáraiban, ahelyett, hogy kikerülne a forgalomba és ezáltal csökkentené azt a nagy ráfizetést, amelylyel a dohányjövedék dolgozik. (Friedrich' István: A dohányzás egészségtelen dolog, nem kell propagálni! — Jánossy Gábor: Egyéni dolog ez! Nekem jó! — Friedrich István: Bu-, tít, mint az alkohol! — Meskó Zoltán: Ezt nem lehet mondani! A legtöbb okos ember dohányos volt! — Friedrich István: Wolff Károly sem dohányzik, Ernszt Sándor sem dohányzik, Strausz István sem dohányzik! Ki dohányzik? Talán Jánossy bácsi!) T. képviselőtársam megjegyzésére az a feleletem, hogy a társadalom bizonyos rétege mégis csak dohányos fog maradni annak ellenére, hogy nagyon sokan nem vagyunk dohányosak. (Zaj.) Elnök: A képviselő urak ezt a vitát annál kevésbbé dönthetik el, mert vagy az egyik vagy a másik irányban érdekeltek. (Derültség.) Méltóztassanak ezért csendben maradni. (Friedrich István: Jobb, ha mindenki leszokik róla!) Kóródi Katona János: Abban a reményben, hogy a magyar tisztviselői kart nem fogja újabb fizetéscsökkentés érni és a családos tisztviselői kar bizonyos jóindulatú kímélésben fog részesülni és abban a reményben, hogy a trafikrevíziónak már régóta égető kérdése végre egyszer megnyugtatólag fog elintéződni, a címet elfogadom. (Helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik 1 ? Takách Géza jegyző: Dinnyés Lajos! Dinnyés Lajos: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Megnyugtató ígéretet kért előttem szólott igen t. képviselőtársam a pénzügyminiszter úrtól abban az irányban, hogy nem lesz adóemelés, nem lesz tisztviselői fizetéscsökkentés, hogy lesz trafikrevízió és különböző kérdéseket volt bátor — különben bátorság nem igen kellett ehhez — a pénzügyminiszter úrhoz intézni. T. képviselőtársamnak csak felemlítem azt, hogy tizenkét esztendő^ óta itt az ígéret földjén élünk, itt állandóan kaptunk Ígéreteket, ö is fog kapni — előre beígérem ós megnyugtatom — ígéretet arra, hogy nem lesz adóemelés, nem lesz több tisztviselői fizetéscsökkentés, ígéretet fog kapni arra, hogy lesz trafikrevízió ós ez a kérdési igazságosan és méltányosan fog elintéztetni minden irányban. (Fábián Béla: A pénzügyminiszter úrnak már nem is kell felszólalnia!) Ezekből a megnyugtató ígéretekből azonban az országnak és a lakosságnak már éppen elege van. Az ígéretekkel már legfeljebb csak egymást tudjuk momentán lelkileg megnyugtatni ós nyugodt atmoszférát létrehozni a Képviselőházban, ellenben a falun, a vidéken, az embereket, az adóalanyokat T- ha még egyáltalában lehet ilyenekről beszélni — egy érdekli: az adókönyv. Kénytelen vagyok leszögezni, hogy annak a nagy szervezkedésnek ellenére, amely az országban jobbról-balról folyik, — s amelybe a pénzügyi hatóságok is bele vannak vonva bi95. ülése 1933 június 8-án, csütörtökön. zonyos mértékig — az az érdekesi momentum kezd felmerülni a vidéken, hogy a magyar paraszt azt mondja: mégis csak jobb volt az a Bethlen, mert az a pénzügyi politika, amely az új stílus alatt megnyilvánul, éppen ellentétben áll az előző kormányok pénzügyi politikájával. (Farkas István: Ezt is meg kellett érni!) Amíg Wekerle és a pénzügyminiszter úr előtt lévő miniszterek bizonyos mértékben könnyebben kezelték a dolgot és adtak haladékot, addig most minden erővel be akarván hajtani 5—6 év előtti haladékot nyert adózóktól az adókat, láthatjuk, — különösen a vidékről beszélek, de Pesten is így van — hogy éz, milyen súlyos ós szomorú következményekkel jár. Kénytelenek voltunk több alkalommal konstatálni és példákra is hivatkoztunk, hogy abban az esetben, ha az állam konok nemfizetővel áll szemben, aki tudna, csak nem akar fizetni és tisztán rosszindulatból nem tesz eleget adófizetési kötelezettségének, ott még indokolt a végrehajtás. De olyan esetekben, amilyenekről tegnap ia hallottunk, amikor tisztán csak a végrehajtót elégítik ki az árverésből, amikor elveszik a termelés folytatásához szükséges eszközöket, ez olyan rövidlátó politika, amelyet Kun Béla t. képviselőtársam után nem tudok még öszvér-pénzügyi politikának sem nevezni. Ha a történelmet végignézzük, megállapíthatjuk, hogy a tatárok, a törökök, ha végigmentek seregeikkel egy országrészen, annyit mindig otthagytak ökörben, fogatos erőben, magvakban, hogy azokkal a termelés folytonossága biztosítható volt, mert számítottak arra, hogy ha jövőre, vagy 2—3 év múlva megint át fognak azon a vidéken vonulni, megint legyen mit a termelőktől elvenni. Szomorúan kell megállapítanom, hogy még ezt az elemi pénzügyi előrelátást is nélkülözni vagyunk kénytelenek, mert még most is, aratás előtt is, javában folynak az árverések és a legelemibb indokot sem akceptálják a pénzügyi hatóságok arra vonatkozólag, hogy azokat az eszközöket, amelyek akár fogatos erőben, akár gépekben a termelés folytatásához szükségesek, meghagyják. (Ügy van! Úgy van! a baloldalon.) A túloldalon állapították meg azt, hogy ma az a pénzügyi politika a helyes, amely a takarékosságot írja elő. Ezt aláírom magam i«i helyesnek ismerem el ezt a tételt, de kérdem: miképpen nevezhetjük mi helyes pénzügyi politikának azt, amelynek a pénzügyminiszter úr a megtestesítője s amely pénzügyi politika ma is 1.173,000.000 pengős budget-vel akarja az ország dolgait intézni? Nevezhetjük-e ezt helyesi pénzügyi politikának és mondhatjuk-e ennek alapján, hogy takarékosság folyik az országban? Most a cechet, a számlát kell kifizetni. Kérdem, megint a mezőgazdaság fizesse-e ki? A mezőgazdaság, t. pénzügyminiszter úr, bármilyen szomorú is, de ott áll, hogy teljesítőképességének utolsó határához jutott el. A közteher Magyarországon fejenkin t, a különböző államokkal összehasonlítva, a nemzeti jövedelemhez viszonyítva, aránylag a legnagyobb. Amíg az Egyesült Államokban a közteher fejenkint 388 pengő, a jövedelemnek 12%-a, — és ez a fontos, mert a jövedelemhez van arányosítva — amíg Olaszországban 119 pengő a közteher, a jövedelemnek 19%-a, addig Magyarországon a fejenkénti jövedelem 586 pengő, a közteher 128 pengő, summa summarum a nemzeti jövedelemnek 22%-a. Ezt nem bírja ez az
