Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

72 Àz országgyűlés képviselőházának 1\ T. Képviselőház! En azokban a túlzottan szélsőséges lelkiállapotból fakadó megítélések; ben, amelyek szerint a kapitalizmus a vége felé halad vagy pedig pláne: hogy a polgári termelési rendnek az alkonya következik be, nem hiszek s legfeljebb annyit vagyok hajlandó akceptálni, hogy igenis, a kapitalista termelési rend jelenleg organizációs hibákban szenved s ami a legnagyobb baj, képtelennek mutatkozik olyan nemzetközi akcióra, amely nemzetközi aKció nélkül pedig az aktuális válság nehezen lesz leküzdhető. Mi együtt jártunk néhány magyar képviselőtársammal a legutóbbi római kereskedelmi interparlamentáris konferencián. Menynyi gyönyörű beszédet hallottunk ott az autarchia ellen, a mesterséges agrárprotekcionizmus ellen, a népek elzárkózása ellen s ha megnéztük azt, hogy mely országok delegátusai mondták el ezeket a beszédeket, hát azt kell mondanom: nehéz volt elkeseredésünket fékezni. Mi, Magyarország, azt hiszem, bátran állhatunk alvilág elé azzal, hogy mindazokban a káros és a nemzetközi forgalmat mesterségesen gátló intézkedésekben mi nemcsak hogy kezdeményezők nem voltunk, hanem ezeknek kizárólag szenvedő alanyai vagyunk. Még a túlzottan magas^ vámrendszer is, amely a háború utáni gazdálkodásnak — sajnos — egyik általános jelensége és azt állítom, hogy minden bajnak egyik eredendő oka, egy olyan körtánc, amelyet egyik állam sem hagyhat abba egyoldalúan, mert különben védtelenül hagyná magát konkurrenseivel szemben. . T. Képviselőház! Ezen általános bevezetés után rátérek felszólalásomnak arra a konkrétebb tárgyára, amely a szorosabb értelemben vett magyar pénzügyi politikával függ össze; és itt kijelentem, hogy fenntartás nélkül (szándékozom védelmébe szegődni annak a pénzügyi politikának, amely Magyarországon 1931 óta, tehát a másik összeomlás óta folytattatott s amelynek kritikáját itt ebiben a Házban a tegnapi vita alkalmával több oldalról hallottuk. Hangsúlyozni kívánom, hogy védelmébe szegődöm annak a pénzügyi politikának is, amelyet a jelen kormány közvetlen elődje, Károlyi gróf, folytatott s amelynek kettős alapelvét mindannyian jói ismerjük: az egyik a feltétlen takarékosság a közületek háztartásában, a másik kettő pedig a pengő értékállandóságának lehető megvédése. Azt szeretném vizsgálni, hogy ezt a két elvet a jelenlegi kormány mennyiben alkalmazta és mennyiben fejlesztette tovább, hogy mennyiben van tehát magva annak a gyakran hallott hangzatos szólamnak, hogy új gazdasági és új pénzügyi politikára van szükség. Megállapítható, t. Képviselőház, hogy Imrédy^ pénzügyminiszter úr mindkét elv alkalmazását a maga részéről átvette, viszont az ő elgondolásaiban annyi egyéni van, hogy intézkedései erősen megkülönböztethetők elődeinek intézkedéseitől. Elsősorban legyen szabad ezt így kritizálnom vagy méltatnom, (Halljuk! Halljuk!) — nem szeretnék szemben dicsérni senkit — hogy ő nem követ el túlzott óvatosságból mulasztási [bűncselekményeket és másodszor; nogy megvan benne az elhatározás bátorsága ott is, ahol precedens nélküli intézkedések megtételéről van szó. Ez már sok. nem aikarom őt tovább dicsérni, hiszen erre igazán nem szorul rá. T. Ház! A takarékosság kérdéséről be4. ülése 1933 május h-én, csütörtökön. szelve, megjegyzem, hogy a takarékosság nem produktív elv. (Ügy van! a középen.) A takarékossággal vissza lehet élni, (Ügy van! jobbjelöl.) azonban állapítsuk meg, hogy csak a gazdag ember élhet vissza a takarékossággal, a szegény emiber és a szegény nemzet csak élhet, de nem élhet vissza a takarékosság elvével. Egy nagyon jeles ós nemzetközileg ismert nemzetgazda, Cole, egyik írásában a f takarékosság ellen szólva, azt az érdekes tézist vetette fel, hogy: «tulajdonképpen a takarékosságra nem is lett volna szükség, lia minden egyes ország a viszonyai felett élt volna» és azt mondja: «ha minden állam 1929 óta egymás közt megállapított arányban viszonyain és jövedelmein túl költekezett volna és a deficitet bankópréssel fedezte volna, az árak katasztrofális zuhanása nem következett volna be és legalább is a válság következményei sokkal enyhébbek lettek volna.» Ez nagyon érdekes tanítás, ha nem lenne 'benne legalább is öt «volna.» Minthogy azonban az országoknak egy nagy része restrinkciós, takarékos politikát követett, egyenesen öngyilkosság lett volna Magyarország részéről ezt a politikát egy könnyebb kezű politikával helyettesíteni. Mármost csak az a kérdés, hogy tehát, melyek a takarékosság okszerű határai? Itten megkülönböztetném a kérdést, külön nézve a takarékosságot a társadalom szempontjából és külön az állam szempontjából. Mi a határa a takarékosságnak a társadalom szempontjából % Ennek a kérdésnek az állam az ura, mert az állam a maga adórendszerével megállapítja a társadalom takarékosságának mértékét közvetve, és itt azt kell mondanom, hogy az állam ezen a téren elment a legvégső határig, hogy a magyar társadalmat nemcsak hogy nem kell, de nem is szabad adótörvényekkel kényszeríteni A nemzeti jövedelem utolsó -statisztikai kimutatása óta megpróbáltam azt a hatást — mert hiszen az irodalomban nincs feldolgozva — számszerűleg megállapítani, amelyet az utolsó krízisév gyakorolt a nemzeti jövedelemre és körülbelül arra a magánmegállapításra jutottam, hogy a magyar nemzeti jövedelem alig több, bruttó véve, mint két és félmilliárd pengő. Ez a szám, azt hiszem, a Ház minden oldaláról körülbelül elfogadható. Ezt a nemzeti jövedelmet, mint azonnal végrehajtatható jelzálog terhelik először az adóssági kamatok, amelyek külföldiek lévén, nem kerestettek meg az állam más osztályai részéről. A külföldi kamatok összegét körülbelül 200—250 millióra lehet tenni. A közületeknek, a községeknek a háztartásai pedig az állam és az autonóm testületek költségvetését egybeszámítva, körülbelül 1100 millió pengőt tesznek ki. Vallani merem azt, hogy egy 2-5 milliárdos bruttó nemzeti jövedelemre ráépíteni egy 1100 milliós közületi költséget, plusz adóssági kamatokat, olyan határa a megterhelésnek, amelyből nekünk valahogy szabadulni kell (ügy van! jobbfelől.) és ha nem tudunk szabadulni, a nemzetek társaságával szemben mint felperesnek kell fellépnünk abban a tekintetben, hogy nekünk valamelyes más elhelyezkedést kell nyernünk gazdaságpolitikai téren. Tudom én nagyon jól, hogy nagyon nehéz egy pénzügyminisztert az adók csökkentésére rábeszélni akarni, amikor a költségvetése deficites, mégis két megjegyzést legyen szabad ebben az irányban tennem. Az adórendszernek vissza kell tükröznie azt, hogy az általános politika milyen társadalmi rend elképzeléséből