Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-180

398 Àz országgyűlés képviselőházának 180. ülése 1933 május 15-én, hétfőn. úgy, mint ahogy — ezt is meg kell állapítani egyszer — nem szolgálta az uralkodó dinasztia érdekét sem, hanem elsősorban és kizárólag csak a német-francia érdekek és az oroszangol érdekek összeütközéséből következett be s úgy a monarchia s annak akkori része, Magyarország, mint a monarchiának uralkodó dinasztiája pusztán mint eszköz esett bele. A dinasztia ebben el is pusztult, el is bukott, az ország azonban csak megrendült, mert az ország nem bukhatik el és nem pusztulhat el. (Sándor Pál: De nem pusztult el a dinasztia!) Akkor! 1918-ban. Gazdaságilag az ország addig talpra nem állhat — nemcsak Magyarország, hanem az utódállamok egyike sem —, míg valamennyien vámuniójukat meg nem teremtik és akár a konföderációnak, akár a monarchia valamilyen más alakjának visszaállítása formájában, de elsősorban és feltétlenül szoros gazdasági egységbe összekovácsolódva, meg nem teremtik akármilyen más formában, de ugyanolyan lényegben a régi osztrák-magyar együttest. A háború vége felé 1918-ban az összeomlás előtt nagyon gyakran volt alkalmam ebben a teremben hallgathatni az akkori magyar képviselőház ülésezéseit és csodálatos seizmográfszerű jelenség volt — meg kellett éreznie annak, aki figyelte az akkori időket —, hogy az 1918-as összeomlást megelőző hetekben egyszerre sűrűbben, gyakrabban szólaltak fel ebben a teremben az u. n. nemzetiségi képviselők; Pop Cs. István, aki ma a román parlament elnöke, Juriga Nándor, aki ma a csehszlovák parlament tagja, — és ami a legszomorúbb volt —

t Ossoinac András beszéde, amelyre mindenkor úgy emlékezem vissza, mint életem egyik legszomorúbb emlékére. Ossoinac András onnan a középről, körülbelül arról a helyről, ahol ma Váry Albert képviselőtársam ül, állott fel és azt mondotta, hogy tiltakozik minden olyan intenció és minden olyan deklaráció ellen, amely Fiumét Horvátországhoz akarná csatolni, tiltakozik az ellen, hogy Fiume valaha is horvát lett volna, hogy ahhoz a horvátoknak bármi közük lett volna. Es amikor az egész parlament megtapsolta, akkor így folytatta: mert Fiume mindig olasz volt, olasz lesz és olasz marad. Az 1918-as összeomlás ideje előtt egy héttel történt ez a magyar parlamentben, talán az utolsóelőtti ülésen s ezt az, aki hallgatta, el nem felejtheti sohasem, mert ezek az ülések voltak azok, amelyeken a régi ezeréves Magyarországot eltemették. Ez az emlék akkor jutott eszembe, amikor a napokban egy másik képviselőtársam újra idehozta a nemzetiségi kérdést és talán rossz szolgálatot tett a magyar ügynek azzal, hogy újiból ki akarta itt élezni a nemzetiségek kérdését, amikor ma nem az a célunk, hogy itt nemzetiségi kérdéseket teremtsünk, hanem az, hogy egybeforrasszuk ennek az országnak minden különbség nélkül mindenegyes polgárát, polgár alatt értve mindenkit, aki állampolgára ennek az országnak és ugyanakkor megvédjük azokat, akik odakinn más országokban, mint nemzetiségek magyar nyelven élnek és magyar nyelven akarnak. (Ügy van! Ügy van!) Amikor az 1918-i összeomlásról beszélünk, meg kell állapítanom objektíven azt is, hogy nagyon sok tekintetben oka volt ennek az öszszeomlásnak az, hogy a parlament nem képviselte osztatlanul a nemzet mindenegyes rétegét és elsősorban az. hogy hiányzott a parlamentből a munkásosztály képviselete; a szociáldemokrata párt nem volt henn a parlamentben. Ugyanakkor azonban meg kell állapítanunk azt is, hogy 1918-ban az izgatást és lazítást nem a szociáldemokrata párt csinálta. Nagyon jól emlékszem rá, hogy Garami Ernő, aki abban az időben a Népszavának szerkesztője volt, több ízben felkereste édesatyámat és panaszt tett nála amiatt, hogy polgári sajtóorgánumok és politikusok féktelen izgatása kényszeríti a szociáldemokrata pártot balrábbmenő politikát csinálni, mint amilyen a meggyőződése. (Váry Albert: Ez így volt!) Ezt is el kell ismernünk és hozzá kell tennünk, hogy ugyanakkor, amikor recsegett-ropogott az egész világ és amikor a frontok összeomlása után forradalmak következtek be — amit szintén meg lehet ma már állapítani a történelem távlatából—, a polgári front összeomlása legelőször Bulgáriában, majd Magyarországon, azután Ausztriában és Bajorországiban történt — tehát felfelé egyenes vonalban jöttek a forradalmi ^mozgalmak —, ugyanakkor itt nálunk arról vitatkoztak a parlamentben, vájjon 4, vagy 6 elemi iskolai végzettséghez kell-e kötni a választójogi képesítést. Elkövetkezett az utolsó nap, amikor Apponyi Albert gróf beszéde után Ballá Aladár felállott arról a helyről, aholniost Sándor Pál képviselőtársam ül és megemlékezett a fiumei botrányról. Később egy második botrány tört ki a parlamentben a Gotterhalte-nak Debrecenben történt húzása .miatt. Akkor Wekerle miniszterelnök pártközi konferenciára hívta össze a pártok vezetőit, amely pártközi konferencián — abból az időből tudom, méltóztassék elhinni, autentikus az, amit mondok — az történt, hogy Wekerle Sándor bejelentette a kormány elnökségről való lemondását és kérte, hogy egy koncentrációs kabinet alakuljon. Ekkor felállott gróf Tisza István és azt mondotta, belátja, hogy a mai időkben, nem tarthat ki — az akkori időkre értve ezt — a régi választójogi felfogás mellett és általános titkos választójogi kormánynak kell jönnie. Kijelentette azonban, hogy nem tartja alkalmasnak a kormányelnöki székre gróf Károlyi Mihályt, felajánlja pártját a kormány támogatására, maga pedig félrevonul. Ezen a pártközi értekezleten akkor felállott gróf Károlyi Mihály és azt mondotta: egyedül és kizárólag saját magát tartja alkalmasnak a kormány átvételére, amire gróf Apponyi Albert és Vázsonyi Vilmos felkeltek és eltávoztak a pártközi konferenciáról azzal, hogy felesleges minden további tárgyalás (Gál Jenő: Akkor bukott meg a demokrácia Magyarországon!) Egy héten át kerestek miniszterelnököt. A fortwursteln politikáját folytatták,, megszerkesztették az úgynevezett 48-as alkotmánypárt kiáltványát, de ezt sohasem publikálták, nyilvánosságra nem hozták. Megszületett azonban egy másik kiáltvány is és örökre büszke vagyok, hogy ennek szövegezésében résztvehettem. Ez a kiáltvány az egyetemi ifjúság 1918-ban megszövegezett kiáltványa volt, amelyre Hindy Zoltán egy politikai bűnper tárgyalásánál két évvel ezelőtt egy ízben már hivatkozott és ebben a kiáltványban, amelynek eredeti szövege birtokomban van, amely programmot 100%-ig ma is magamévá teszek, mi egyetemi ifjak akkoriban azt mondottuk (olvassa): «Jöjjön el a dolgozó emberek Magyarországa, szűnjön meg minden különbség ember és ember, nép és