Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-178

302 Az országgyűlés képviselőházának 178. ülése 1933 május 11-én, csütörtökön. Tyler kezdi végre elismerni és — ha szabad ezt a kifejezést használnom, — kezdi megérteni azt a heroikus küzdelmet, amelyet mi gazdaságilag itt folytatunk. Hogy ehhez a megértéshez idő kellett, az kétségtelen, mert méltóztassanak elképzelni egy amerikai urat, aki végtére nálunk mégis csak előkelő idegen; az ilyen férfiú hiába törekszik a legnagyobb objektivitással arra, hogy a mi viszonyainkat és mentalitásunkat megértse, eleinte nem képes megérteni az itteni viszonyokat. (Ügy van! jobbfelől.) Anglia éppen ellenkező politikát követett, erős mezőgazdasági protekcionizmust és önellátásra való törekvést mezőgazdasági alapon; ott olyan gyárak vannak, amelyeknél a kapacitás tört kihasználása alig létezik. Nehézségeink között egész sereg olyan van, amelyeket Tyler, mint nyugati ember addig, amíg nem dolgozta bele magát azokba, még elképzelni sem képes. Örvendetes, hogy most megállapítja, hogy nálunk a javulás bizonyos jelei mutatkoznak és elismeri a kormány eziránti sikereit. Különösen örvendetes ez olyan férfiú részéről, aki nem befolyásolható, aki önálló, független, saját véleményét mondja el, amit előző jelentéseiből is kellőképpen láttunk. Mostani jelentésében is van azonban két pont, amelyből megint csak az látszik, hogy ő befolyásolatlanul mondja el nézetét, két olyan pont, amellyel röviden polemizálni kívánok. Ez a két kérdés, amelyről bátotri leszek említést tenni, mégis csak azt mutatja, hogy ő nem egészen élte bele magát a mi mentalitásunkba. Az egyik kérdés a tisztviselői kérdés. Tyler kifogásolja azt, hogy Magyarországon átlag csak 11% -kai mentek vissza az állami tisztviselői fizetések. Figyelmen kívül hagyja azonban azt, hogy Magyarország budgetjét évi 80 millió trianoni személyi teher sújtja. (Jánossy Gábor: Ügy van! Igazságtalanul!) Természetes, hogy abban a pillanatban, amikor Trianont mondok, nem kell az «igazságtalan» jelzőt hozzá még külön használnom. (Ügy van! Úgy van! jobbfelől.) Nem kellőképpen értékelik azokat a létminimumokat, amelyekhez elérkeztünk, mert azt nekem senki se mondja ma, hogy a magyar állam tisztviselői kara általánosságban felette van a létminimumnak. (Müller Antal: Sőt! — Jánossy Gábor: Sohasem volt!) Felfogásom szerint alatta van s ezt káros és szerencsétlen állapotnak tartom. Ha igaza van is Mr. Tylernek abban, hogy általában egy ország tisztviselői karát nem lehet magasabb standardon tartani, mint amelyet az ország helyzete elbír, nálunk ez egy fából vaskarika-tanács, mert nálunk éppen Trianon folytán ebben a tekintetben tökéletesen speciális viszonyok vannak, amelyeknek hasonlójáról sehol másutt nem tudok. Ha az állami tisztviselők javadalmazása, vagy jobban mondva a költségvetés személyi kiadásai a létminimum mellett meghaladják azt, amennyit az államháztartás elbír, további csökkentésekkel, legyenek azok akár nyugdíjcsökkentések, akár más csökkentések, segíteni nem lehet, amiből kétségtelen, hogy Magyarországon ebben a tekintetben ezidőszerint más segítség nem lehet, mint az, hogy a kihalásra bízzuk magunkat, amely évek folyamán ebben az irányban javulást fog hozni. Lehetne elméletileg a fizetéscsökkentések helyett létszámapasztással is operálni, ezt azonban igen kétélű fegyvernek és semmi esetre sem követhető eljárásnak tartom. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Nem tartom pedig ezt lehetőnek azért, (mert legyünk: tisztában azzal, hogy inai tervgazdálkodási szisztémánk mellett az állami adminisztrációra anynyival súlyosabb feladatok hárulnak, mint normális időkben, hogy az államnak ugyanazt az adminisztrációs munkáját lényegesen nagyobb munkateljesítménnyel lehet csak elvégezni. Tényleg látjuk azt, hogy az állami tisztviselők ma Összehasonlíthatatlanul többet dolgoznak, mint valaha is azelőtt, (Ügy van! Ügy van!) e mellett tanulniok kell, állandóan tájékozva kell lenniök mindenről. Vegyük hozzá még azt, hogy kenyérgondjaik vannak és e^ mellett még előzékenyeknek is kell lenniök, még megértőknek is kell lenniök a termelési problémákkal és az ország kérdéseivel szemiben. Ká szeretnék mutatni arra is, hogy a létszámapas'ztás az állami tisztviselői karnál már csak azért sem kívánatos és nemcsak, hogy nem kívánatos, hanem nem is lehetséges, mert mennél bonyolultabbak a közgazdasági kérdések, annál inkább van szükség a folytonosságía, annál inkább kell utánpótlásról is gondoskodni, mert a kérdéseket utólag megtanulni majdnem lehetetlen, ezekkel a kérdésekkel együtt kell felnőni és a mindennapi tapasztalat folytán kell őket megtanulni és elsajátítani. Ezen a ponton külön akarom megemlíteni az ifjúság problémáját. Ha, létszámapasztásokra gondolunk és azokkal akarnánk dolgozni, ez az ifjúság szempontjából majdnem öngyilkosságszerű lépés volna, (Jánossy Gábor: Ügy van!) amelyre mi soha semmi körülmények között és senkinek a kedvéért nem vetemedhetünk. (Jánossy Gábor: Helyes!) Szomorúnak tartom, hogy Mr. Tylernek ez a megállapítása bizonyos fokig terjed a közvéleménynek egy nem egészen helyesen informált részében is. Meg szeretném azonban közben említeni, hogy azok az orvos szerek, amelyeket Mr. Tyler egyébként ajánl, lehetnek, szimptomatikus jelentőségűek, de a költségvetés egyensúlyának helyreállítása szempontjából közömbösek. Ö például azt említi, hogy az állami üzemek igazgatóinak fizetését csökkenteni kell. En nem ismerem ezeket a fizetéseket, ha túlnagyok, majd csökkentik őket, lehetséges, hogy ez más tekintetben üdvös is lehet, de azt nekem senki se mondja, hogy az állami üzemek vezetőinek fizetéscsökkentése számít valamit a magyar költségvetés helyzete szempontjából. Ez olyan szimptomatikus , intézkedés volna, mint annakidején volt a miniszteri autóknak leállítása, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) amely lehetett bizonyos körökben nagyon népszerű, de, azt hiszem, nem volit túlságosán indokolt és racionális intézkedés. {Mozgás a jobbközépen. — Egy hang jobbfelől: Nagy hiba volt!) Hogy az államtisztviselői kar helyzetének nem kellő méltánylása bizonyos fokig a közhangulat egy részét is hatalmába ejtette, ezlt nagyon káros és nagyon sajnálatraméltó jelenségnek tartom, mert merem megállapítani, hogy a uni tisztviselőkarunk olyan etikai nívón áll, olyan rengeteg ós olyan felelőisiségteljes munkát végez, (Jánossy Gábor: Ez igaz!) olyan önfeláldozóan dolgozik, hogy csak kalapot emelhetünk előtte és csak büszkék lehetünk rá. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Az állami tisztviselői foglalkozási ágban éppen úgy, mint más foglalkozási ágakban vannak visszaélések, a visszaéléseket meg kell torolni kíméletlenül és ebben a tekintetben látjuk, hogy a kormány teljes mértékben meg-