Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-177

Az országgyűlés képviselőházának J is. Attól tartok, hogy az a magyar adófizető, aki már ezeket a mai terheket sem bírja, e rétegződési teória szerint sem íogja tudni kiszámítani, hogy nála az elviselhető adóteher mekkora. (Derültség.) Az a tétel természetesen, amelyet én az adóemelések tekintetében felállítottam, nem lehet tisztára financiális piobléma. Van ennek több fontos gazdasági előfeltétele. Magában az, hogy leszállítjuk az adókat és az állam és a Jegybank kooperációja révén teremtjük elő átmenetileg a fedezetet, még korántsem megoldás. Vannak ennek közgazdasági előfeltételei, amelyekről röviden bátor leszek szólani. Ezek közölt a közgazdasági előfeltételek között a legfontosabbnak ítélem az • adósságterhek rendezéséi. Ügy látom az eddigi vitából, hogy nem egyedül vallom ezt a felfogást; innen is, a túlsó oldalról is többen sürgősen követelik az adósságrendezést És én tisztelettel kérdezem, hogy mi lehet az, ami ennek a kérdésnek az elintézését — amelynek elintézése nem is a logika kérdése többé, hanem parancsoló szükség — halasztja? Méltóztassanak csak visszaemlékezni arra, hogy másfél évvel ezelőtt ugyanilyen viták folytak a Házban a transzferkérdesről. Akkor «zen az oldalon is — de a másik oldalon is, elismerem — azt a tételt állítottuk fel, hogy nem tudunk transzferálni, nem tudunk valutában fizetni, a kormány tehát sürgősen szüntesse be a külföldi fizetéseket. Akkor bebizonyították a kormányzati oldalról, hogy ezt nem lehet beszüntetni, mert ez visszahatást fog kelteni a hitelezőknél, ez bennünket előnytelen színben fog beállítani Genfben, ugyanúgy érveltek, minit most az adósságrendezés tekintetében. Miután ezeket bebizonyították, — s érvelésüket én magam is naivitásomban majdnem elfogadtam — egyszerre beszüntették a transzferálást, természetesen most be kellett szüntetni. Egyszerre az lett belőle, hogy fizessünk pengőben, ebből pedig lassan az lett, hogy kölcsönvettük a pengőket és a világ nem omlott jobban össze, mint ahogy addig Összeomlott. Mármost emlékeztetem a t. .Házat arra, hogy az adósságrendezés kérdésében is ugyanilyen viták folynak már meglehetősen régen. Még boldogult Gaal Gaston volt az, aki felállította azt a tételt, hogy előbb a külföldi adósságokat kell rendezni és a külföldi adósságok rendezésétől függően kell azután a belső adósságokat is rendezni. Azóta meggyőztek bennünket, hogy ez így nem megy, hogy à hitelezőket nem lehet befejezett tények elé állítani, hogy a hitelezőknek, ha már a pénzüket nem, legalább az illúzióikat kell meghagyni, hogy elkönyvelhessék követeléseiket továbbra is száz százalékig a könyveikben, nem szabad őket az ő illúzióik egéből lerántani, (Jánossy Gábor: Maradjanak ott!) Hát én elfogadom ezt és hiszek abban, hogy a londoni konferencia, vagy valamelyik konferencia, amelyet a londoni majd fiadzani fog, ezeket a kérdéseket valahogy dűlőre viszi, de kérdem, mi hátráltatja azt, hogy függetlenül a külföldi adósságainktól, belső adósságainkat törvénnyel és radikálisan rendezzük? A belső adósságoknak ez a törvényes rendezése de jure a külföldi adósságok rendezésére nem hat ki, de facto azonban kihat; mert ha mi itt belül az adósságainkat úgy rendezzük, ahogy a gazdasági helyzetünkhöz, elnyomorodottságunkhoz képest azokat rendezni kell, ez természetesen ki fog hatni végső 77. ülése 1933 május ló-én, szerdán. 271 fokon a külföldi adósságaink rendezésére is. Fontosabb, döntőbb erejű dolgot ennek a kérdésnek radikális rendezésénél nem tudok elképzelni és sietek hozzátenni, hogy erre alkalmasabb embert, — szeretném őt erről meggyőzni — mint Imrédy Béla pénzügyminiszter urat, nem is tudok elképzelni. Hivatkozom arra, hogy egy csomó ország már messzebb tart, — nem az adósságok terén, mert abban mi elől vagyunk, hanem az adósságok rendezése terén. Nevezetesen az agráradósságok kérdésében Lengyelország az 50 holdon aluli földbirtokok adósságát már radikálisan rendezte. Németországban most van tárgyalás alatt ugyancsak a mezőgazdasági adósságok rendezésére vonatkozólag egy rendelet, amelynek princípiuma az, hogy a bekebelezett adósságoknál az első helyen bekebelezett adósság az illető földbirtok 60%-áriak értékét felül nem haladhatja; az utána jövő, vagy be nem kebelezett adósságoknál pedig egy eljárást indít meg egyénenként az illető birtokos vagyoni viszonyaihoz képest azzal, hogy kényszerleszállítás következzék be, amely azonban nem terjedhet tovább, mint a illető tartozásainak 50%-áig. Még radikálisabb és nemcsak a mezőgazdasági adósságokra terjed ki Brazília rendezése, amely — merem állítani — már a külföldi hitelezőknek hallgatólagos beleegyezésével történik, akik ezt kényszerülnek tudomásul venni, amely az adósságoknak nem automatikus, nem teljesen egyforma, hanem a különböző közületek és egyének vagyoni viszonyaihoz mért leszállítása és 80%-tói egészen 30%-ig terjed. Ha tehát arról van szó, hogy ezzel a kérdéssel mi várjunk a londoni konferenciára, tehát június 12-éig, vagy néhány hétig még a londoni konferencia után, hogy ne mondhassák azt, hogy mi egy ilyen nagyfontosságú kérdésben a világot befejezett tények elé állítottuk, akkor ezt a haladékot én a kormányzatnak megadnám. Méltóztassék megengedni, hogy a londoni konferenciáról közbeszólólag itt a következőket mondjam. Ott igen érdekes témakör lesz szőnyegen. A konferencia témaköre két csoportra oszlik: a közgazdasági és a pénzügyi problémákra. Ami a pénzügyi problémákat illeti, első helyen állnak ezek az adóssági kérdések, azután a valutáris, monetáris kérdések, sőt — érdekes — a pénzügyi problémák között van az árak emelésének kérdése is. A gazdasági problémák között főleg kereskedelempolitikai kérdések szerepelnek. Nekem meggyőződésem, hogy ez a konferencia kereskedelempolitikai tekintetben nem igen fog túljutni — mint ahogy általában a konferenciák szoktak — némely általános kijelentésen, akadémikus megállapításon és barátságos ajánláson, amelyeket azok tartanak meg legkevéshbé, akik maguk ajánlják azokat. De hiszem azt, hogy abban a monetáris káoszban, amely most a világon van, pénzügyi téren a konferencia fog hozni olyan eredményeket, olyan döntéseket, amelyeket mi a magunk szempontjából alkalmasan fogunk felhasználhatni. En valóban azt mondanám, hogy a kormány próbáljon meg mindent a londoni konferencián, de amennyiben a londoni konferencia a kívánt eredményt nem hozná meg, nekünk azt a felhívást kell a kormányhoz intéznünk, hogy függetlenül a konferencia eredményétől, vigyük keresztül gyökeresen az egész vonalon a'belső adósságok rendezését. Ügy látom, hogy e tekintetben az összes