Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

•118 Az országgyűlés képviselőházának Uh. ülése iÙÈS májíis 4-én, csütöriökön. gyermekét, hogyha nem tanulsz, el fogsz bukni, a gyerek azt mondja apjának: apám, ne szomorkodj, mert egy évvel, később leszek munkanélküli, állástalan. Sajnos, nagyon is igaz! Legyünk őszinték, a mi ifjúságunk hasonlíthatatlanul szerencsésebb volt, mert aki tanult, akiben volt ambíció és akarat, az pontosan tudta, hogy évek múlva hol fog tudni elhelyezkedni és egész életválasztásában, pálya kezdetén már arra dolgozott, amiben elhelyezkedni kívánt később. Azt kérdezem igen t. képviselőtársaimtól, hogy a mai reménytelen ifjúság, amely beül az iskolapadokba, amely nem tudja mihez kezdjen, mihez fogjon, milyen irányban induljon el pályaválasztásának célkitűzésében, vájjon elérhető lesz-e az, amit maga elé célul kitűz, lesznek-e olyan viszonyok, amelyek tényleg lehetővé teszik azt, hogy a maga elé kitűzött célt tényleg el is tduja érni. Nem beszélek a pár szabad foglalkozásról, mint az orvos, az ügyvéd, stb., mert ezek természetszerűleg keresztül tudják vinni elgondolásukat, célkitűzésüket, de éppen igen t. képviselőtársaim maguk is tudják, hogy ma már az ő helyzetük sem rózsás, hogy az általános gazdasági viszonyok leromlása között talán csak az a pár kiváltságos ember, aki még mindig túl tudja magát tenni a mai gazdasági válságon, van abban a^ szerencsés helyzetben, hogy a mai idők súlyát nem érzi. Itt egy pillanatra meg kell állanom az igen t. miniszterelnök úrnak egy nem régen tett nyilatkozata előtt, amikor azt mondotta, hogy a magyar politikának és a magyar célkitűzésnek olyannak kell lennie, hogy a magyar politikát nem a kevés kiváltságosra kell felépíteni, hanem a nagy tömegekre és a népre. (Dinich Ödön: Bárcsak a gyakorlatban megvalósulna! — Feniczy Ignác: Meg is fog, csak várja meg! — Dinich Ödön: A 97. pont a türelem! — Zaj. — Elnök csenget.) Azt hiszem, nincs a Házban egyetlen képviselőtársam sem, aki ezt az álláspontot magáévá nem tenné és aki nem helyeseiné a miniszterelnök úrnak ezt a kijelentését, amely teljes egészében helyes. Más azonban az elmélet és más a gyakorlat. Ezt az elméletet, amelyet igen kitűnően állított fel a miniszterelnök úr, a gyakorlatban a példák egészen más illusztrációkkal látják el. Mert méltóztassék csak visszagondolni arra, hogy azok a rendelkezések, amelyek most a közeli napokban is napvilágot láttak, még mindig a kiváltságosak érdekében és nem a szegény emberek érdekében hozattak. (Feniczy Ignác: Ezt már nem mondhatja!) Nehogy képviselőtársam azt mondja, hogy általánosítani kívánok, engedje meg, hogy rámutassak a legutóbbi időben a 33-as bizottságban tárgyalt élesztőkartellkérdésben hozott határozatra, ahol elrendelték, hogy legalább félmillió pengőt keli letennie az új gyárnak, tehát a termelendő élesztőmennyiség minden métermázsája r után 50 pengőt kell letennie annak, aki gyártani akar és legalább egy esztendeig köteles a gyárat üzemben is tartani. Ez már magábanvéve olyan erős megkötöttség, amely igenis, a bir-; tokon belül levő kartelltulajdonosokkal szemben kizár minden konkurrenciátvagy minden tisztességes konkurrencia-lehetőséget. Hol van tehát az a rendelkezés, amely elsősorban a szegény kisemberek érdekében áll? Méltóztassék például megnézni, hogy a közeljövőben lefolyó Jamboree élelmezését a Hazai Bankra bízták. (Dinich Ödön: Pártol: juk a hazai ipart!) Amikor a kiskereskedők olyan lehetetlen helyzetben vannak, amikor a kereskedő vergődik a fogyasztási adó és más közterhek súlya alatt, akkor jön ez a bank és lebonyolít egy ilyen 60.000 főre kiterjedő élelmezési lehetőséget. Ismét kizárták itt a kiskereskedőket és a kisembereket, akiknek pedig hosszú időre lett volna ez kereseti lehetőségük. De mérjünk egyenlően más dolgokban is. Méltóztassanak csak visszaemlékezni arra, hogy az állami kötvényeket a bankok összevásárolták. (Ulain Ferenc: Kisibolt pénzen!) Hogy kisibolt pénzen-e vagy nem, ezzel nem is foglalkozom; tény, hogy összevásárolták ezeket átlagban 28—42%-os árfolyamon s minthogy ezek az értékpapírok 7—7H%-ot kamatoznak, ezek az intézetek a névérték után kapván a kamatot, 20—25—28% kamatot élveznek. Ezek a bankok a Nemzeti Banktól 4H%-ra tudtak pénzt kapni. Amikor ezek az így kapott kölcsönnel ilyen spekulációkat, tranzakciókat játszva bonyolíthatnak le, egészen kiváltságos, speciális helyzetet élveznek, sajnos. Most szembeállítom ezzel a helyzettel a zálogházakat. A szegény emberek, akik megmaradt utolsó holmijukat teszik zálogba, 12%-ot fizetnek kamattérítés cimén: 10% effektív kamatot és 2% jutalékot. Hol van az osztó igazság és hol van az a bizonyos egyenlőség, amelyet a miniszterelnök úr említett beszédében'? Nem tartom megengedhetőnek már csak szociális szempontból sem, hogy az a szegény megnyomorított kisember, aki utolsó holmijától kénytelen megválni, ilyen kamatokat fizessen. Erre a dologra vonatkoztatható Bassay képviselőtársam és Wolff Károly képviselőtársam vitája is, hogy a bankoknak és a kapitalista társadalomnak olyan erkölcsi színvonalra kell emelkednie, hogy ezeket a szociális szempontokat már a Krisztusi szeretet alapján is feltétlenül tekintetbe vegyék és hassanak oda, hogy ezek a szegény kisemberek ezektől a súlyos terhektől valamilyen módon mentesítessenek a humanitás jegyében. (Ulain Ferenc: Így van ez, Gábor bátyám! — Jánossy Gábor: Nem tagadom! Elég szomorú, hogy így van!) Talán hangulatos dolog ez, de, sajnos, igaz. Erre a kiváltságos helyzetre méltóztassanak más szempontból is visszatekinteni. Ha statisztikai szempontból nézzük azt, hogy a különböző társadalmi rétegekhez tartozó emberek hogyan omlanak össze szukcesszíve, akkor látjuk, hogy ezeknek a nehéz id'őknek legjobban a bankok álltak ellent. Hangsúlyozom, hogy a bankintézmény ápolását igen fontosnak tartom a hitelélet szempontjából s más szempontokból, nem akarok tehát bankellenes húrokat pengetni, azonban egészségtelennek tartom, hogy amikor itt minden recsegett és ropogott, amikor minden összeomlott, ép a bankok, amelyeknek tulajdonképpen a gazdasági élet hőmérőinek kellene lenniök, voltak az egyedüliek, amelyek meg tudtak maradni — bizonyos fokig ugyan alacsonyabb értékelésben — régi helyzetükben, (Zaj.) így a bankok esetleges túlkapásainak megfékezésére szolgáló altruista intézmények, többek között a képviselőtársam által felemlített Okh. is. De nem is fontos, hogy ezeket megemlítsem. Sajnos, kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy ezek az intézmények sem helyezkedtek arra az erkölcsi magaslatra, amelyet ilyen rendkívül nehéz időkben el kellett volna foglalniuk. Méltóztassanak csak visszagondolni arra, hogy éppen az Okh. által folyósított s az exportsertések hízlalására adott kölcsönök és a többi kölcsöinök annakidején tagadhatatlanul dollár-