Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-168

Az országgyűlés képviselőházának 168. SÍZ utcasarkokon és sokan olyanok, akik nem viszik nyomorúságukat és gondjaikat az utrára, hanem az utca ellenőrzése nélkül pusztulnak el a nemzet hálájának napsütésében. (Zsigmond Gyula: A miniszterelnök úr is többet szeretett volna, mint amennyit a törvényjavaslat megállapít!) T. képviselő úr, rá fogok majd térni arra is és majd bizonyítani fogom, hogy lehet többet adni, csak akarni ikell többet adni. (Zsigmond Gyula: Benne megvan a legmeszszebbmenő jóakarat! — Kabók Lajos: Akkor miért nem csinálja? — Zsigmond Gyula: Az ország gazdasági helyzete nem engedi meg!) Régen követeljük a rokkantprobléma megoldását, olyan régen, amilyen régi maga az egész probléma. A Képviselőházban, a törvényhozásban csak azóta van módunk ezzel a követeléssel állandóan előállani, amióta itt a parlamentben képviseletünk van, tehát 1922 óta. 11 esztendő óta egyetlen alkalmat sem mulasztottunk el, hogy a rokkantkérdést fel ne vetettük volna és meg ne birizgáltuk volna a rendszernek és a kormánynak lelkiismeretét oly irányban, hogy ezt a problémát igyekezzék megoldani. Kaptunk is dörgő ígéreteket — méltóztassék szószerint venni, amit mondok: dörgő ígéreteket kaptunk — az előző kormányoktól — méltóztassanak visszaemlékezni azokra a szenvedélyes szólamokra, amelyeket a népjóléti miniszter úrtól kaptunk — és kaptunk szikrázó frázisokat, csak éppen kielégítő megoldást nem. Emlékszem, hogy egyszer éppen az én felszólalásomra boldogult Vass József miniszter úr azt mondta: a rokkantkérdést meg fogjuk oldani. Csontok fognak ropogni, de a rokkantkérdést megoldjuk. Ezt mondotta Vass József az ő nagy szónoki készségével és valóban konstatáltuk később, hogy a csontok ropogtak, de, sajnos, a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák csontjai ropogtak továbbra is. A kérdés maga azonban továbbra is megoldatlan maradt. SŐt ennek a javaslatnak indokolásából kitűnik az a csekélység, hogy még megfelelő adatgyűjteménye sem volt a kormánynak a hadirokkantakról, hadiözvegyekről és hadiárvákról. Nem tudták, hogy mennyi van az országban és nem tudták, hogy hol vannak. Annyira nem foglalkoztak a kérdéssel, annyira nem törődtek >a, dologgal, hogy még arra, sem tartották érdemesnek, hogy státust vegyenek fel róluk. Ezt mondja maga ennek a javaslatnak az indokolása. Pedig, a háború befejezése óta — méltóztassanak elhinni — sokezer rokkant, özvegy és árva pusztult el azért, mert nem voltaik ellátva, mert nem gondoskodtak róluk. Sok-sokezer hadigondozott pusztult el, amíg elérkeztünk éhhez ia Tokkantjavaslathoz. Én azt mondom, hogy nem kellene rekriminálni, el kellene hallgatnia minden bírálatnak, félre kellene tenni minden más szempontot és gőzerővel meg kellene szavazni a javaslatot, bele kellene iktatni a magyar törvénytárba, — ha a javaslat jó volna. Tessék elhinni, ha ez a javaslat kielégítő volna, akkor egyetlen árva szót nem vesztegetnénk, nem restelnénk felállni itt a Képviselőházban és ellenzéki szociáldemokrata létünkre kijelenteni, hogy igenis, ezt vártuk, ezt követeltük, ezt reklamáltuk, ezt akartuk, elfogadjuk, magunkévá tesszük, nem akarjuk az időt húzni, megszavazzuk, Ibele a törvénytárba, kihirdetni, végrehajtani a törvényt! Azt azonban ne méltóztassanak tőlünk várni és kérni, hogy mi ilyen javaslatot fogadjuk el, mint amilyen ez a javaslat, amely előttünk fekszik. ülése 1933. április U-én, kedden. 469 Vannak, akik ebben a javaslatban sok díesérnivalót találnak. Sokan dicsérték a javaslatot a maga egészében vagy részleteiben. Én felvetem a kérdést és mindenki a saját maga lelkiismerete szerint válaszoljon: fedi-e ez a javaslat az ígéreteket, fedi-e a várakozásokat, amelyek a hadikárosultak részéről ide irányulnak és fedi-e főképpen a szükségletek et % Azt hiszem, egy kis magábaszállással, egy ki« önbírálattal és tárgyilagossággal mindenki bátran megállapíthatja, hogy ez a javaslat sem a várakozásokat, sem a reményeket nem elégíti ki, sem a szükségleteket nem (fedi; de nem fedi az igényeket sem. Valamikor régen, emlékszem rá, suhanckoromban, iskoláskoromban tanították nekünk az iskolában a 48-as daliás időket. Hallgattunk szép előadásokat tanítóktól és tanároktól arról, milyen gyönyörű volt 1848, a szabadságharc, milyen hősök voltak a magyarok, milyen szép lapja ez a magyar történelemnek. Azután olvastuk az újságokban, hogy azoknak a szegény, háromszögletű sapkás 48-as honvédoknak, a 48-as daliás idők hőseinek úri asztalokról származó bagót szedtek össze; igaz, hogy kaptak ditirambusokat is. Tehát a dicsőítő ditiraimbusokat és a bagót megkapták a negyvennyolcas daliás idők hősei. Méltóztassanak elhinni, hogy az én gyermeklelkemhen olyan mély, felháborodást idézett elő az a borzalmas ellentét, amely a tanítások és a valóság között előttem megmutatkozott, hogy máig sem felejtettem el és ez az érzés itt dúl most bennem, amikor azt látom, hogy a világháború hőseit is hasonló módon, ditirambusokkal és bagóval akarják kifizetni, mert ez a javaslat — méltóztassanak elhinni — legalább sok vonatkozásban nem sokkal több. Ha általánosságban bírálom a javaslatot, egészen tárgyilagosan és politikáméatesen tisztára emberiességből, tisztára az emberi szolidaritás érzéséből kiindulva, megállapítom azt, hogy a javaslatnak elsősorban osztály jellege van. Elmondották már előttem, — s én nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni — hogy a javaslat nagy különbséget tesz hadirokkant és hadirokkant, hadiözvegy és hadiözvegy, hadiárva és hadiárva között, aszerint, hogy az illető tiszti, altiszti, vagy pedig legénységi állományba tartozott-e. T. Képviselőház! Akik kint voltak a harctéren, azok tudják, s akik nem voltak kint, azok igen élénken el tudják képzelni a harctéri helyzetet, mert hiszen olvastak leírásokat, olvastak könyveket, láttak képeket a harctérről. (Jánossy Gábor: Azt nem lehet elképzelni!) Mondják meg hát t. uraim, hogy a közlegény, az altiszt nem kockáztatta-e éppen úgy, vagy még fokozottabb mértékben életét és teljesítőképességét, mint az a tiszt, vagy mondják meg azt, hogy a közlegény, az altiszt árváinak, özvegyének, nem olyan drága-e az apa és a férj, nem olyan fájdalmas-e az apa elvesztése, mint a tiszti 'özvegyeknek és a tiszti árváknak. T. Képviselőház! Miért kell hát ez a nagy megkülönböztetés? (Büchler József: Háromszoros megkülönböztetés!) Hiszen a mai időkben, a mai viszonyok között megérti az emiber ha valami különbséget tesznek a tiszti, altiszti és a legénységi állománybeliek között: valami kis különbséget le lehet nyelni, el lehet fogadni. Az ilyen nagy különbség azonban megmutatja ennek az egész javaslatnak és elgondolásnak osztályjellegét. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Menjünk tovább! Méltóztassanak talán fel68*