Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.
Ülésnapok - 1931-157
42 Àz országgyűlés képviselőházának 157. pótádót, a betegápolási pótadónak elosztása azonban megint a belügyminiszter úr — korábban a népjóléti miniszter úr, most a belügyminiszter úr — teljesen önkényes eljárására van bízva, aki teljesen Önhatalmúlag állapítja meg, hogy az egyes törvényhatóságoknak, az egyes városoknak a beszedett betegápolási pótadóból mennyit ad át, és az átadott összeg korántsem fedezi azokat a szükségleteket, amelyeket fedeznie kellene. így ennek az intézkedésnek az a következménye, hogy elérkeztünk, t. belügyminiszter úr, oda, hogy a magyar közegészségügy legnagyobb csődjét írhatjuk meg és állapíthatjuk meg azért, mert ebben az országban odáig jutottunk, hogy van bőségesen férőhely minden kórházban, kivétel nélkül, van bőségesen férőhely az összes, aránylag kevés befogadóképességű, tüdőbetegek elhelyezésére szolgáló gyógyintézetben és szanatóriumban, ezeket az üres férőhelyeket azonban nem tudják betölteni azért, mert költségvetési fedezetük nines, és a belügyminiszter úr nem teremti elő a költségvetési fedezetet. Hát t. belügyminiszter úr, amikor a tüdőbetegstatisztikában vezetünk Európa összes államai között, illetőleg hátulról számítva a legrosszabb statisztikánk majdnem nekünk van, amikor a gyermekhalálozási statisztika tekintetében is, ha az utolsó évtizedekben volt is valami javulás, ez a javulás az utolsó két-három évben, amióta ilyen gazdálkodás van, teljesen leromlott, amikor egyéb fertőző betegségekben is éppen a gazdasági nyomorúság és az elszegényedés miatt is mind több és több ember szorul rá a kórházi ápolásra: akkor lehetetlen fenntartani azt a rendszert, amelyet a belügyminiszter úr meghonosított és fenntartani kíván. Igenis, elő kell teremteni a költségvetési fedezetet, hogy legalább a férőhelyek mindegyikére lehessen elhelyezni kórftiázi ápoltat és lehessen elhelyezni a tüdőbeteget, alki odahaza megfertőzi családjának taigjait, aki odahaza nem hogy meggyógyulni tudna, hanem a fertőzés következtében még újabb áldozatokat is szerez. Felhívom a belügyminiszter úr figyelmét arra, amire nézve az én kerületem székhelye, Debrecen városa már ismételten és ismételten a belügyminiszter úrhoz fordult. Ott a venereás betegeket a rendőrségi fogdában helyezik el. (Hegymegi Kiss Pál: Ez igaz!) A város közönségének legnagyobb felháborodására évek óta rendőri fedezet mellett viszik ki a klinikára ezeket a betegeket, az egész^ városon keresztül kísérik ezeket a szerencsétleneket, ami ellen, az egész város felháborodott. Amikor a város ismételten és ismételten áldozatot hozott az egyetem megteremtésére a Jtözkórház átadásával és annak renoválásával, akkor lehetetlen ezt a botrányos közegészségügyi állapotot fenntartani azért, mert a belügyminiszter úr ridegen elzárkózik, hogy a betegápolási alapból annyi fedezetet nyújtson a debreceni közkórháznak, amelyből meg lehetne oldaniezt a kérdést és a venereás betegek elhelyezését biztosítani lehetne a közkórházban. (Hegymegi Kiss Pál: Ügy van!) T. Ház! Amikor• a r belügyminiszter' úr hozzáfog a közigazgatás kérdésének rendezéséhez, én sokkal egészségesebbnek, sokkal időszerűbbnek tartottam volna, mint mondottam, ha nem az állampolgárok jogainak megcsorbítását szabályozó törvényjavaslattal jön ide, hanem azokkal a nagy problémákkal, amelyekkel "— mint mondottam — ismételten kellett volná foglalkozni a múltban, és amelyek még ma is megoldatlanok. ülése 1Ù3S március Ú-én, csüioriökon. Az előbb már szólottam arról, hogy javaslattal kellett volna jönni a községek háztartásáról. De itt van magának az állampolgárságnak kérdése. A mai kormányzatnak vagy az ellenforradalmi kormányok alatt valamelyik kormánynak elő kellett volna állnia egy a trianoni békeszerződés következményeként támadt helyzetnek megfelelő törvényjavaslattal és ezt a kérdést megnyugtatóan szabályozni, mert úgy, ahogy ma van, ez a szabályozás csak arra jó, hogy az állampolgárokat vexálják, de semmiesetre sem arra, hogy megnyugvást keltsen ebben a kérdésben. Itt van azután az egyesülési és gyülekezési jog kérdése, amely ugyancsak fontos közigazgatási jog, alkotmányjog, amelynek szabályozását és törvényhozás útján való rendezését ismételten és ismételten sürgettük. Ezeknek a problémáknak megoldásával nem jön a belügyminiszter úr, hanem jön ezzel az állampolgárok jogorvoslatának megszűkítését célzó rendelkezéssel. Ha már itt tartunk az egyesülési jog kérdésénél, akkor megint csak vissza kell térnem ahhoz a problémához, amelyről már mondottam, hogy végre egyszer a belügyminiszter úrnak el kell döntenie, hogy centralizációs vagy decentralizációs álláspontra helyezkedik-e? (Büchler József: Felemás állapot, ami ma van!) Ma az a helyzet, hogy igaz, hogy megvan egyes közületeknek az a joguk, hogy bizonyos kérdésekben elsőfokon vagy másodfokon dönthetnek, de aki ismeri a közigazgatás mai állapotát, az nagyon jól tudja,, hogy semmiféle olyan kérdésben, amelyben a legkisebbmérvű politikum van, az egyes vidéki önkormányzati testületek, vagy vidéki közigazgatási vagy rendőri szervek nem mernek és nem is tudnak intézkedni, mert a belügvi kormányzat olyan intézkedést léptetett életbe, hogy minden olyan vonatkozásban, amely valamiképpen politikával kapcsolatos, magától a belügyminisztériumtól kell kikérni az elsőfokú hatóságnak a döntésre vonatkozó utasítást. Amikor ez az állapot, amikor egy gyűlés engedélyezésének kérdésében az a vidéki főszolgabíró vagy rendőrkapitány először megkeresi a főispánt, és megkérdezi, vájjon engedélyezheti-e a gyűlést, majd pedig, ha a főispánnak nincs kifogása, külön felhívja a belügyminisztérium rendészeti osztályát és attól is utasítást kér, hogy megadja-e az engedélyt, és így adja ki végre az elsőfokú határozatot, amelyben — mondjak — megtagadja a gyűlésre vonatkozó bejelentess tudomásulvételét, akkor nem kómikus-e, ha a belügyminiszter úr azt mondja nekünk, hogy: tessék jogorvoslattal fordulni a második fokhoz, — tehát ahhoz a fokhoz, amelytől az elsőfokú hatóságnak már utasítást kellett kérnie. Es hiába fordulunk ilyen esetben — ha harmadfokú jogorvoslat van — a harmadfoka jogorvoslat igénybevételével a belügyminiszter úrhoz, akkor sem érünk célt, amikor az első fok már olyan határozatot hozott, amely a harmadfok kifejezett intenciójának felel meg. Ez az egész vonalon így van. Ez a helyzet a. gyűlések engedélyezésénél, az előadások tartásánál, az egyesületek vagy szakszervezetek fiókjai bejelentésének tudomásulvételénél és minden olyan kérdés elbírálásánál, amelynek eldöntésébe — mint mondottam — csak a legcsekélyebb mértékű politikumot is lehet belevinni.
