Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.
Ülésnapok - 1931-169
M Az országgyűlés képviselőházának 1 és jó egynéhányan azon a véleményen vagyunk, hogy az ezekből a bajokból való kimenekülésünk első lehetősége tulajdonképpen nem a közterhek emelése, hanem a^ közterhek csökkentése árán képzelhető el. Már most itt egy paradox helyzet. Szembenáll egymással egyrészt az a kötelesség, hogy ezt a problémát kielégítő módon meg kell oldanunk, másrészt a dura nécessitas, — nem tudóim, Jánossy képviselőtársam, hogy mondaná magyarul — (Jánossy Gábor: A rideg szükségszerűség.) a rideg szükségszerűség, a vasöklü kényszer, (Jánossy Gábor: Magyarul: kutyaszorító! — Derültség.) amely erősebb, mint a szívnek és az észnek minden elgondolása. Megpróbálom a kövekező szerény javaslatokban, amelyeket bátor leszek a t. Ház elé terjeszteni, ezt a két szempontot: az egész Ház által minden oldalon teljes mértékben átérzett kötelességteljesítés szempontját ezzel a vasöktű kényszer szempontjával valami módon összeegyeztetni. Két csoportra osztom észrevételeimet. Az első csoportban adminisztratív jellegű észrevételek lesznek, olyanok, amelyek ennek a javaslatnak a keretét úgyszólván, nem bontják meg, amelyek ennek atmoszférájába beleillenek, amelyek lényeges anyagi konzekvenciát nem is vonnak maguk után s amelyek elé bizonyos optimizmussal nézek, mert a pénzügyi bizottságban való tárgyalás alkalmával tapasztaltam, hogy ha ezek kellő mértékben indokoltak voltak, a miniszterelnök úr igen gyorsan és jó szívvel fogadta el azokat. A másik propozieió már erősebb pénzügyi konzekvenciákkal jár; meggyőződésem szerint azonban nem olyan mértékű konzekvenciákkal, amelyek lényegesen kihatnának a mi államháztartásunk helyzetére, amelyek tehát'— ha ehhez a pénzügyminiszter úr hozzájárulása is megnyerhető — ne volnának megoldhatók. Bátor leszek tehát kezdeni az adminisztratív jellegűekkel, és pedig elsősorban kezdem a sokat vitatott 2. §-szal, amely a hadirokkantság definícióját adja, mondván: hadirokkant az a férfi, akinek keresőképessége ... stb. hibáján kívül a 11. ^-ban meghatározott mértékben csökkent. E fogalom körül az eddigi felfogásokban rendkívül éles vita volt, hogy vájjon mi a helyes: keresőképesség-e vagy munkaképesség. En bevallom, hogy amíg a vitát nem hallottam, teljesen tisztában voltam a javaslat kitételével; helyeseltem, hogy a keresőképesség kifejezés legyen benne, egyáltalán nem volt az ellen semmiféle kifogásom, aminthogy az egész vita Teám az Ember tragédiája bizánci jelenetének homousion vagy hqmoiusion vitájának a látszatát keltette. (Ügy van! jobb felől.) Tegnap például azt hallottuk Propper igen t. képviselőtársunktól, hogy e mögött valami ravasz machináció, valami diaholikus intrika lehet, hogy «keresőképesség», fogalmát használják, mert hiszen a szociális biztosítás törvényében «munkaképesség» van. En sokat gondolkoztam ezen, próbáltam ezt alkalmazni és rájöttem arra, hogy akár keresőképesség, akár munkaképesség, az teljesen egy, ha a törvényt becsületesen akarják végrehajtani. (Ügy van! Ügy van! ü jobboldalon.) De utánanéztem a szociális törvényekben is és mit konstatáltam ott? Megállapítottam a következőket. Az első szociális törvényekben, például a régi, 1907-iki baleset. ülése 1933 április 5-én, szerdán. 495 biztosítási törvényben valóban munkaképességről van szó, azonban ugyanakkor a régi betegségbiztosítási törvény keresőképességről beszél. Miután ugyanolyan biztosítási körre kiterjedő két törvényben kétféle fogalom volt, ez a munkabíróságot -bizonyos zavarba hozta. Elkezdtek gondolkozni, hogy miért mondta a törvényhozó az egyik törvényben azt, hogy munkaképesség, a másikban pedig azt,, hogy keresőképesség. Végül is félretették ezeket a nüanszírozási aggályokat és kifejlődött egy egységes gyakorlat, amely a munkásságot is teljes mértékben kielégítette. Amikor 1927-ben új biztosítási törvényeket, tehát új betegségi és új baleseti törvényeket alkottak, egy évre rá pedig rokkantsági törvényt, — nem akarom ezeket felolvasni, méltóztassanak e törvényekben utánanézni — mindenütt keresőképességről volt szó. Azt mondja például az 1927: XXI. te, a baleseti biztosításról szóló törvény, hogy: a biztosítottat az üzemi balesettel okozott keresőképtelenség vagy keresőképesség csökkenése által okozott kár fejében kártalanítja stb. Ugyanígy a rokkantsági törvény azt mondja: ...megfelelő munkával nem tudja megkeresni, vagyis keresőképessége csökkent. A betegségi táppénzről szóló törvény azt mondja: ha a hetegség^ keresőképtelenséggel jár s a keresőképtelenség ennyi és ennyi időnél tovább tart. Világos tehát, hogy ha nem akarunk belemagyarázni valamit ebbe a törvénybe és nem akarjuk zavarossá tenni azzal, amit Szilágyi igen t. képviselőtársam — elismerem — igen jóhiszeműen javasolt, hogy tudniillik munkaképesség és keresőképesség legyen, akkor én a törvényjavaslat mai szövegezését teljesen kielégítőnek tartom. Ha belevesszük a munkaképességet és keresőképességet... (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Ne méltóztassék fáradni; az előbb már kijelentettem, hogy bevesszük!) En éppen ez ellen szólalok fel. (Derültség.) Méltóztassék megtartani az eredeti szöveget. Méltóztassék beszédében kijelenteni, hogy egészen mindegy az: keresőképesség vagy munkaképesség. (Ellenmondások a középen.) Bocsánatot kérek, egészen mindegy. Látszik ez a szociális törvényekből is. Méltóztassék a végrehajtási utasításban gondoskodni arról, hogy ez ne adjon az alkalmazó bizottságoknak semmiféle fejtörésre okot. (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Beteszem mind a kettőt!) Nem akarom túlságosan igénybe venni a t. Ház idejét, de ha valaki munkaképes, az keresőképes is. (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Élőiről kezdi a vitát! En beteszem mind a kettőt!) Nem tudom megérteni azt a különbségtevést sem, — és itt teljesen egy véleményen vagyok az előttem szólott Melczer Lilla igen t. képviselőtársammal —, amit a törvény özvegy és özvegy között tesz. En azt mondom, hogy ha hadiözvegy az I. és II. járadékosztályú elesett vagy rokkant özvegye, akkor hadiözvegy a III. és IV. járadékosztályú özvegye is, természetes azonban, hogy ellátás tekintetében kevesebb jogosultsággal. Méltóztassanak csak meggondolni, hogy egy hadirokkant, aki a III. járadékosztályba tartozik, tegyük fel 40% -os hadirokkant, ami azt jelenti, hogy például a tiszti kategóriában megkapja az I. osztályú ellátásnak 13%-át, ha tehát az I. osztályú kap 100 pengőt, ő csak 13 pengőt kap. Ez a rokkant életében nagyon kevéssé tud gondoskodni arról, hogy halála esetére özvegyének 72*
