Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-169

494 Az országgyűlés képviselőházának digi felszólalásokban, e javaslat értéke és célravezető volta felől, egy tekintetben egységes gondolat alakult ki az összes felszólalásokban és ez a gondolat jellemezte előttem felszólalt kedves képviselőtársunknak, Melczer Lillának igen szép és költői szárnyalású beszédét is, tudniillik az a gondolat, hogy a magyar katona előtt kalaplevéve kell mindnyájunknak megállanunk, az a gondolat, hogy ezzel a katonával, a háború áldozataival szemben kötelességünket teljesítenünk kell. Valósággal a lelke legjavát (adta minden szónok, többé kevésbbé magasszárnyalású zsolozsmás beszédben öntötte ezt a rokkantak el és. merem állítani, hogy nem volt még ebben a Házban vita, amely annyira távol lett volna a demagógia szellemétől, tehát a választók kedvének hajszolásától, a pártpolitikai érdek érvényesítésétől, mint éppen ez a vita. Merem állítani, hogy akik olyan követelésekkel állottak elő, amelyek ennek a javaslatnak pénzügyi fedezetét és talán az ország teherbíróképességét is messze túlhaladják, azokat is csak a rokkantügy mélységes szeretete, a humanitárius szellemtől való áthatottság vezette, így hivatkozhatom példánakokáért arra, hogy midőn Zsilinszky Endre igen t. képviselőtársam, akit én igen nagyra tartok, mert benne a legszerencsésebb összeolvadását látom a katonai erényeknek és az igaz magyar erényeinek, követeléseivel olyan messze ment, amilyen messze az ország teherviselőképessége talán nem engedi, — merem állítani — egy pillanatig sem gondolt pártpolitikai érdekek érvényesítésére. Ugyanígy állítom azt is, hogy amikor a t. szocialista képviselőtársaim előadtak egy tervezetet, amely messze túlhaladja az ország teherbíró képességét, — úgy tudonru Létay igen t. képviselőtársunk, mintegy százmillióban számította ki azt a tehertöbbletet, (Malasits Géza: Csak 90 millió!), amelyet javaslatuk elfogadása maga után von és amelynek egyedüli alapja a nemlétező háborús vagyonok konfiskálása, őket sem a párt politikai szempontjai vezették és talán nem is kelepcét akartak állítani a kormányzatnak, hanem a rokkantügy rendkívüli fontosságától áthatva tették meg a maguk javaslatait. Amikor azonban ezt konstatálom, el kell ismernem azt is, hogy azok a felszólalások is, amelyek nem mentek ilyen messze és amelyek ennek a javaslatnak óvatosabb, sőt — mondhatnám — talán kissé szűkmarkú rendelkezéseit magukévá f tették, szintén át voltak hatva ennek a problémának fontosságától. (Jánossy Gábor: Mindenki!) Aminthogy állítom, hogv bár napok óta tart ez a vita és igen sok figyelemreméltó szempontot, bírálati anyagot, javaslatot hallottunk, ezek között talán egyetlen egv sem volt olyan, amely a javaslat szerzőjének, Gömbös Gyula miniszterelnöknek agyában már^ meg ne fordult volna és amellyel ő — nyilván álmatlan éjszakákon — ne folytatott volna kemén v küzdemet. (Klein Antal: Nagyon gvanús! Nagyon gyanús! A Gyosz. udvarlása naervon gyanús! — Elénk derültség balfelŐl, — vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Jöjj közelebb, nem lehet hallani. Jöjj az ellenzék élére! — Derültség. — A s fonok előbbre jön-) T. Ház! Igen szerencsétlen körülmények között jutottunk el ehhez a javaslathoz, amely •— mindannyian tudjuk — nem hozta meg azt, amit a Ház minden oldalán ennek a^ kérdésnek rendezésére szánnánk. Hiszen már maga az a körülmény, hogy ez az ország legutoljára 169. ülése 1933 április 5-én, szerdán. rendezte^ ezt a becsületbeli tartozását, szintén bizonyítéka a szerencsétlen körülmények egész sorozatának, amelyek között ez a javaslat mai formájáig eljutott. En emlékezem Bethlen Istvánnak egy beszédére 1917-ből (Jánossy Gábor: Halljuk! Halljuk!), aki ebben a beszédében, szemben állva a kormánnyal, igen energikus szavakkal ítélte el azt, hogy a kormány eddig még semmit sem tett a rokkantügy rendezésére és azt ajánlotta, hogy ennek az ügynek rendezését bízzák egy olyan kiváló emberre,^ mint Apponyi Albert. Ugyanebben a beszédében keserű malíciával említette, hogy amikor a hadiárvák és hadiözvegyek problémáinak megoldására Bécsben értekezlet volt, ezen az értekezleten Magyarországot az abesszíniai konzul képviselte. (Jánossy Gábor: Bethlennek akkor is igaza volt! — Malasits Géza: Akkor miért nem csinálta meg 10 év alatt? Volt ideje^ rá!) Képzeljük el, ha 1917-ben történt volna ennek a kérdésnek a rendezése, akkor, amidőn ad ocülos volt demonstrálva az az óriási áldozat és áldozatkészség, amellyel a magyar katona ezt az országot védte, amikor, mint Milotay István igen t. képviselőtársunk említette, torokbaszoruló döbbenettel fogadták itt a Házban azt a hírt, amellyel Wekerle Sándor a pia vei veszteségeket bejelentette, micsoda más megoldása lett volna ennek a kérdésnek, mint amilyenre most a valóságban rászorultunk! A miniszterelnök úr említette a pénzügyi bizottságban, hogy a magyar katona nem a jutalom reményében ment a harctérre, hanem a magyar haza szeretetétől és a kötelességteljesítéstől vezetve. {Ügy van! Ügy van! a jobb- és báloldalon.) Ismerjük el, hogy ezi így is volt, de hozzákell tennünk azt is, hogy a lövészárok éjszakáján a haza sorsa felett aggódva, ha nem is a maga sorsa, de az otthonhagyott családtagok sorsa is, — hiszen elvégre ezeknek az öszszesége a haza — bizony sokszor megfordult az eszében (Dinich Ödön: Ez is igaz!) és hogy minél kevésbbé gondolt a magyar katona arra, hogy ő bármilyen ellátás reményében megy a háborúba, azt hiszem, nekünk annál inkább kötelesséerünk ezt a kérdést a lehető megelégedésre megoldani. 1917-ben nem sikerült megoldani a kérdést. Azután hosszú esztendők következtek, amelyek alatt nem lehetett megoldani, míg végre elkövetkezett, főleg a szanálás megtörténte után, a népszövetségi kölcsön elnyerése után esy jobb gazdasági konjunktúra, amely az államháztartást olyan helyzetbe hozta, hogy ez alatt az ido alatt ezt a kérdést meg tudta volna oldani. Tudjuk, nem oldotta meg. Ügy tudom, ötven rendelet volt, — Zsilinszky igen t. képviselőtársamtól tudom, (Ulain Ferenc: Bethlen István kora!), amellyel a kormányzat úgy szólván alibit bizonyított azért, hogy ez a kérdés nem oldatott meg. En annakidején, amikor a népjóléti minisztérium likvidálásáról volt szó, nem voltam elragadtatva ettől a gondolattól, mert úgy éreztem, hogy ebben az országban, ahol mindanynyian kissé túlságosan is elzárkózunk a szociális problémák befogadása elől, jó, ha egy élő lelkiismeret van ilyen minisztérium formájában, de a likvidálásnál ' szívesen vettem azt, hogy viszont a rokkantkérdés megoldása a honvédelmi minisztérium ügykörébe utaltatik. A legnagyobb szerencsétlenség azonban az volt. hogy ez olyan időben történt, midőn a gazdasági összeomlás teljes erővel bekövetkezett, midőn erre az országra a gazdasági és szociális problémák csőstül omlottak és amikor magam