Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-156

28 Az országgyűlés képviselőházának 156. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) Koncedálom azonban azt, hogy tévedtem, hogy számításom nem helyes, még odáig is elmegyek, hogy megengedem: százszázalékos tévedés csúszott be a számításomba, vagyis egy ilyen kéményseprő nettó jövedelme nem 300, hanem 600 pengő. I>e hol marad ez azoktól a sok tízezres hitbizományi jövedelmektől, amelyekről a képviselő úr említést tett? Ha tehát igazságosak és tárgyilagosak vagyunk, az igazság azt mutatja, hogy ezek az intézkedések bizony lényegesen enyhítettek a terheken és lényegesen csökken tették a kéményseprő jövedelmét is. Ez a való helyzet. Azt a processzust, hogy szaporítsuk a kéményseprőkerületek számát és észszerűen olyan mértékig csökkentsük a kéményseprőjövedelmeket, amely mérték a megélhetést lehetővé teszi, helyesnek tartom, de azon túlmenni nem vagyok hajlandó. (Helyeslés jobb felől és a közéven.) Ez az igazság követelménye és aki ennél többet akar, az nem tesz jó szolgálatot egyik társadalmi rétegnek sem. (Ügy van!

f Ügy van! jobbfelöl.) Amennyiben úgy látnók majd az értekezleten, hogy ezek a leszállítások, amelyek folyamatban vannak, nem elég gyorsan érvényesülnek szabályrendeleti jogalkotás útján, hanem kívánatosabb ebben a stádiumban is azt a kész rendeletet kibocsátani, akkor úgy fogok dönteni, hogy kibocsátjuk a rendeletet. Azt hiszem, hogy a kérdést minden vonatkozásban feltártam (Ügy van! Ügy van!) és azt hiszem, hogy az az út, amelyet követek, a lakosság széles rétegeit, különösen a tanyai és agrárlakosságot megvédi és emellett abban a jogos mértékben, amelyre a kéményseprőipar is igényt tarthat, megvédi az ő érdekeiket is. (Helyeslés és taps gobbfelől és a középen.) Elnök: Mojzes János képviselő úr kíván a viszonválasz jogával élni. Mojzes János: T. Képviselőház! A miniszter úr válaszára nem a miatt bátorkodom néhány megjegyzést tenni, mintha a miniszter úr szándékával nem volnék megelégedve, hanem csupán azért, hogy azokkal a megjegyzéseimmel, amelyeket megtenni bátor leszek, én is elősegítsem ennek a kérdésnek minél megfelelőbb megoldását. Amikor én itt ezt a kéirdést szóvátettem, nem az volt a szándékom, hogy az egyes társadalmi osztályok vagy foglalkozási ágak között lévő összhangot megbolygassam, mert hiszen azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy a mai nyomorúságos viszonyok között, amikor senkinek sincs pénze, ennek egyik okát mindenki abban látja, hogy a pénzt valószínűleg a másik vágja zsebre. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Mert annak a francia közmondásnak nagyon is igaza van, hogy ha üres a jászol, akkor összerúgnak a szamarak. (Ügy van! Ügy van! balfelöl.) Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a mai nyomoniságos viszonyok között szokás az, hogy az egyes társadalmi osztályok egymást vádolják amiatt, hogy ők talán szegények vagy szegényebbek, mint azelőtt voltak. (Kuiia P. András: Sok az eszkimó, kevés a fóka! — Halljuk! Halljuk!) T. Ház! A miniszter úrnak abból a bejelentéséből, hogy a kéményseprői díjak kivetésére vonatkozólag 74-féle szabályrendelet volt legutóbb érvényben ebben az országban, már kitűnik az. hogy igenis, szükség van arra, hogy ezt a kérdést generálisan szabályozzuk. ÍJánossy Gábor: Elismerte!) Nem lehet itt bizonyos adónemeket hetvennégyféleképpen kivetni és beszedni. ülése 1933 március 8-án, szerdán. A miniszter úr adatai, amikotr azt mondja, hogy itt bizonyos 20—22 filléres egységárak vannak érvényben, talán szintén nem helytállók, mert ezekből a 20—22 filléres kivetésekből nem gyűlnének össze olyan terhek és olyan jövedelmek, amelyeket itt szóvátettem és amelyek nem maradnak el a valóság mögött. Ha a t. miniszter úr megtekinti áz egyes falusi kivetéseket, azt Játja, hogy nem 20—22 filléres té telek vannak: itt, hanem az egyes házak, kétszobás, vägy egyszobás kis viskók után S—10 pengőt kötelesek az illető adófizető polgárok beszolgáltatni. Nekem tehát, amikor ezt a kérdést szóvátettem, kettős célom volt: egyrészt, hogy szaporíthassuk a munkaalkalmak számát, amit a miniszterelnök úr nagyon helyesen hangsúlyozott és kezdeményezett, másrészt pedig az, hogy az adófizető polgárok terhein lehetőleg körmyítsünk. Ha már nem lehet könnyíteni azokon a terheken, amelyek valóban a közérdeket szolgálják, amelyekből az államnak kell a saját kiadásait fedezni és saját kötelezettségeinek eleget tenni, akkor legalább könnyítsünk az olyan terheken, amelyek magáncélokat és mondhatom majdnem kizárólag magánérdekeket szolgálnak. A miniszter úr szerint egy-egy kéményseprőmesternek nem marad több jövedelme, mint havi 300 vagy 600 pengő. Amikor azt látjuk, hogy — amant említettem — egyetemet végzett emberek dolgoznak 80 pengős fizetésekért és amikor a diplomás pályákon már valóságos mandarin-rendszer fejlődik ki, hogy 40— 50 évesek lesznek már, amikor megfelelő álláshoz jutnak és évtizedekig kell várniok arra, hogy előlépjenek és jobb fizetési viszonyok közé jussanak, akkor megengedhető-e, hogy az olyan, semmi különösebb képzettséget nem igénylő foglalkozási ágnál, mint amilyen a kéményseprőmesterség, akárcsak 300 vagy 600 pengős jövedelmek legyenek. A miniszter úr is azt hangoztatta válaszában, hogy neki is kettős célja van: egyrészt az, hogy szaporítsa a munkaalkalmak számát a kerületek szaporításával, másrészt pedig, hogy a közterheket csökkentse. A miniszter úr egyúttal hivatkozott arra, hogy a kéményseprőkerületek számát az idén ötvennel kívánja szaporítani. Ezt nem tartom kielégítő megoldásnak. Nem ötvennel lehetne itt szaporítani a munkaalkalmak számát, ha a miniszter úr azt a megoldási módot tenné magáévá, amelyet én itt felhoztam, hogy tudniillik egyes községeknek kell megadni a jogot, hogy ők maguk fogadhassanak kéményseprősegédeket, akik elvégzik a munkát. Azt látjuk, hogy vannak például 5—6000 lakossal bíró olyan községek, ahol 8—9000 pengőt fizetnek évente kéményseprői díj címén és ott minden munkát elvégez egy segéd havi 120, vagy 160 pengő fizetés mellett; egy-egy ilyen község tehát évente többezer pengőt megtakaríthatna. Akkor pedig, ha az egyes községeknek adjuk meg a jogot, hogy ők maguk létesíthessenek kéményseprői állásokat, illetve szerződtessenek kéményseprősegédeket, esetleg mesteri címmel is, jóval több munkaalkalmat tudunk teremteni, mint a miniszter úr tervezete szerint. Amellett pedig a tűzrendészet szempontjából is célszerű volna, hogy az egyes községeknek adjuk meg ezt a jogot. Azt látjuk ugyanis, hogy faluhelyen a tűzveszély^ legtöbbször a kéményekből keletkezik, tehát t a kéményseprősegéd, aki ott a kéménytisztítási