Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.
Ülésnapok - 1931-165
334 Az országgyűlés képviselőházának 165. ülése 1933 március 29-én, szerdán* csukaszürke zubbony. Látni véljük a felvirágozott hosszú katonavonatok végtelen sorát, halljuk a Kossuth-nóta hangjait szólani. (Fábián Béla: Először!) Megelevenednek a dicsőséges csaták, Limanova, Gorlice, Doberdó és végül a négy esztendeig tartó világhír, dicsőség és fényes haditettek után következett a hirtelen vég, a katasztrófa, Piave gyásza és ezeresztendős országhatárunk összeomlásának tragédiája. Örökké dicsőséges marad a történelemben ennek a magyar kornak, a világháború korának hősiessége, amely négy esztendő során nem is a haza szabadságáért harcolt, hanem az akkor ez irányban még alig értékelt gazdasági egységben való megmaradásért, ahol — valljuk be — politikailag majdnem mindig mostoha volt a sorsa. (Fábián Béla: Csak gazdaságilag volt jó dolga!) A világháború eseményei régen elmultak. Hadbaindult hőseink ajakán régen elhalt a Kossuth-nóta. Ami megmaradt: emlékezés legendás időkre és szomorú valóságként a csonka ország. Itt vannak a nagy háború áldozatai, akinek hősi halál helyett velünk együtt hősökhöz kevésbbé méltó nyomorúságos élet az osztályrészük. (Fábián Béla: Bizony keserves sors!) 14 év után végre a törvényhozás előtt fekszik a törvényjavaslat, amelynek paragrafusai hivatva vannak arra, hogy megadják a háború áldozatainak mindazt, amit a nemzet részükre adni tud: megbecsülést, tiszteletet és életlehetőséget. Mert cLZ ci sok jóindulat, amely a javaslat tárgyalása során felszínre került és a szép szavak özöne, amelyek elhangzanak (Fábián Béla: Abban hála Istennek, van részünk!), hamar színüket vesztik, de a törvény paragrafusai élni fognak mint élő cselekedetek, amelyek nemcsak a hadirokkantak megnyugtatását célozzák, hanem a magyar nemzet élniakarásának is hirdetői lesznek. T. Képviselőház! A törvényjavaslatot a képviselőház véderő- és pénzügyi bizottsága tárgyalta le előzetesen, mielőtt a plémumiba került. Ez a körülmény azt mutatja, hogy a rokkant-kérdést elsősorban honvédelmi és pénzügyi kérdésnek tekintjük. Tagadhatatlan azonfean, hogy erősen szociális oldala is van. sőt általános nagy politikai szempontok is szerepet játszanak a rokkant-kérdés megítélésében, mert sem a tengernyi elhullt vért, sem az elvesztett végtagokat, sem az egészségnek akár múló, akár maradandó sérülését nem lehet pénzzel felértékelni. (Fábián Béla: Es művégtagokkal!) Ha ilyen beállításban foglalkozunk a rokkant-kérdéssel, akkor hátran egymásra licitálhatunk az anyagi javak felajánlásában (Fábián Béla: így van!), mert nem akad magyar törvényhozó, aki akár Dárius kincsét is sajnálná a rokkantaktól. (Fábián Béla: Ez; igaz, ebben egyek^ vagyunk!) A javaslat pénzügyi részének elbírálásánál azonban a nemzet egyetemes szempontjai és általános nagy érdekei is kell, hogy irányítsák állásfoglalásunkat, nemcsak a hadigondozottak kétségkívül vitán felül álló jogos -magánérdekei. Ezért nehéz a pénzbeli ellátás mértékét pontosan megszabni. Készséggel elismerem, hogy ebből a szempontból nézve az én látóhatárom szűk és a kormányt illetékesebbnek tartom annak megítélésére, mennyiben lehet a két érdeket összeegyeztetni és a rokkantak javára mely határig lehet elmenni. Mégis legyen szabad igénytelen nézetemnek kifejezést adnom a kérdés pénzbeli vonatkozásaiban is. (Halljuk! Bálljuk!) Ismétlem, t. Ház, és belátom azt hogy.. . (Meskó Zoltán: De 1920-ban volt pénz! — Fábián Béla: Volt még 1922-ben is! — Meskó Zoltán: Itt volt a háborús vagyon, miért nem vették el?) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. Tóth Pál: Nem is tetszik tudni, hogy mit akarok mondani. (Meskó Zoltán: Én tudom, hogy mit akarok mondani!) Elnök: Képviselő urak, méltóztassanak csendben maradni. Tóth Pál: Ismétlem, én belátom azt, hogy ma, amikor kései fájdalmakra keressük a gyógyító írt, judiciumom a rokkantak javára elfogult, mert szememet elhomályosítja és látásomat fátyolossá teszi a négy esztendő bajtársi együttélésre való emlékezés. (Fábián Béla: Ez csak megélesíti az ember szemét!) Elnök: Ne tessék állandóan közbeszólni. Tóth Pál: Az én .feladatom akkor is csak abban merült ki, hogy bekötözzem a frissen kapott sebet és letöröljem a fájdalomnak első vagy talán utolsó könnyeit a fakóra vált arcokról. Szerény felfogásom szerint azonban, ha a pénzbeli segélyekre vonatkozólag a javaslat tételei a vita bezárásával ^változatlanul fennmaradnak, akkor a rokkantkérdés nehezen fog arra a nyugvópontra jutni, amelyet mindannyian szeretnénk. T. Ház! A javaslat négy kategóriára osztja a rokkantakat, szerintem arra a négy kategóriára, amely az idők folyamán magától alakult ki. Az eddigi rendelkezések szerint 100, 75, 5Q és 25 százalékos rokkantakra vonatkozólag történtek meg az intézkedések, aszerint, hogy a rokkantak munkaképességüket hány százalékban vesztették el. (Fábián Béla: Jobb lett volna .meghagyni a régi osztályozást! — Meskó Zoltán: A háborús vagyont kellett volna megadóztatni! — Fábián Béla: T. képviselőtársammal ebben teljesen egy véleményen vagyok!) Elnök: Fábián Béla és Meskó Zoltán képviselő urak folyton zavarják a tárgyalást. Kérem a képviselő urakat, maradnának egyszer már csendben. (Jánossy Gábor: Ha kormányra jut, még is valósítja!) Ne tessék közbeszólni. (Fábián Béla és Meskó Zoltán újból r közbeszólnak.) Fábián Béla és Meskó r Zoltán képviselő urakat rendreutasítom. A képviselő urak örökösen nyugtalankodnak. Tóth Pál: T. Ház! Ezek a beosztások a javaslatban is megmaradtak^ csak új elnevezést kaptak és most első, második, harmadik és negyedik járadékosztályú hadirokkantakról beszélnek a törvényjavaslat paragrafusai. Ennél az új elnevezésnél a régi négy elnevezés a Hadirokkantak Országos Nemzeti Szövetségének véleménye szerint is, de szerény megítélésem szerint is jobb, nemcsak azért, mert hosszú éveken át megszoktuk a rokkantak megkülönböztetésnek ezt a formáját, (Fábián Béla: Ügy van! Nem is kerül pénzbe!) hanem azért is, mert az új osztályozás kevesebbet mond a réginél. Ha most például egy harmadosztályú rokkantról hallunk tárgyalni, zárójelben, önkéntelenül oda kell gondolnunk, hogy ezalatt az osztály alatt azokat a hadirokkantakat értjük, akik legalább 50 lékban vesztették el munkaképességüket. Az új beosztás tehát a lényeget illetőleg kevesebbet mond, kevesebbet fejez ki. Szerény felfogásom szerint egész bátran meg lehetett volna maradni a régi, megszokott elnevezés mellett. Ami a pénzbeli ellátás kérdését illeti, a negyedik osztályba sorozott hadirokkantak el-