Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-159

l24 Áz országgyűlés képviselőházának 169. ülése Í933 március l$-án, csűiortokoú. De nem tudom helyeselni Éber Antal t. képviselőtársamnak azt az álláspontját sem, amelyben a közmunkákat elvileg utasítja el. A múltkoriban jelent meg egy könyv, amelyet a Neue Freie Presse egyik' gazdasági redaktora, dr. Ottó Deutsch egy magyar mérnökkel, Vértess Sándorral írt a közmunkákról, s amelynek az a címe: «Felépítés és nem leépítés». Ez megvédi a közmunkát, bebizonyítván, hogy száz silling beruházása sokkal nagyobb fogyasztást jelent, mint száz sillingnyi fogyasztást, mert minden ilyen beruházásnak igen nagy rádiusza van. Ö kimutatja azt, hogy ez körülbelül 250 sillingnyi fogyasztást jelentene és igen érdekes és számszerű adatokkal igazolja azt, hogy a 100 sillingből 70 silling jut a munkásra. (Malasits Géza: De csak Ausztriában! Nem nálunk!) T. képviselőtársam, ez a kis munkabéreknél is így van, mert nem azt kell venni, hogy közvetlenül mennyi jut munkára, hogy például az útépítésnél foglalkoztatottaknak mennyi jut, hanem számításba kell venni azt is, ami a kőbányákban alkalmazott munkásoknak, akik ott a követ dolgozzák fel, és a Ganz-gyárban azoknak a munkásoknak, akik a kőbányákban a hengert csinálják, jut s így tovább. Végsősorban mindez munkabér, tehát 70% jut a munkabérre, 30% egyebekre, és ebből a 100 sillingből 30—35 silling az, amely rögtön visszamegy az államhoz. Ilyen körülmények között én nem tudok olyan könnyen napirendre térni a közmunkák felett, mint ahogyan nem tudok icidentálisan foglalkozni a munkanélküli segély vagy biztosítás kérdésével sem. Ha t. képviselőtársam arra gondol, hogy ilyen lehetetlen időben a munkanélküli segélyt, azokat a jótékonysági akciókat tehát, amelyeket az állam és a városok folytatnak, bőkezűbben kell teljesíteni, hogy tehát helytelen az a politika, amely a Károlyi-kormánynak is igen szűkre szabott segítői akcióját még jobban leszállította, mondom, ha ezt értette alatta, ezt nagyon helyeslem. Ha azonban egy mellékmondatban akarta elintézni a munkanélküliség elleni biztosítás kérdését, akkor legyen szabad figyelmeztetnem őt arra, hogy ez < Németország legnagyobb financiális problémája, hogy az ausztráliai dominiumokat ez vitte csődbe, és hogy a gazdag Angliának is igen komoly problémája ez. De tovább megyek. Ha megcsináltuk volna annak idején, akkor ez a mai munkanélküliség idején lerágná a még dolgozó csekély keresetű munkásság jövedelmét is, anélkül, hogy teljesíteni tudná feladatát és megint csak eggyel több olyan intézmény volna, amely nem is a csőd előtt, hanem a teljes csődben van. Éber Antal t. képviselőtársam nyilván azokra a legendaszerű beruházásokra gondolt, amelyekről hallottunk, hogy tudniillik III. Napoleon árkokat ásatott a munkanélküliekkel és azután betemetette azokat. Nálunk, ahol a forgalom egész berendezése olyan rossz, erről nem lehet szó. Hiszen éppen Malasits t. képviselőtársam utalt arra, hogy milyen lehetetlenek forgalmi viszonyaink, hogy Győrből nem tud eljutni a Balatonra, — nem tudom miért akar ő éppen Győrből eljutni a Balatonra — (Elénk derültség.) hogy az utak milyen rossz állapotban vannak. Szeretném egyszer Éber Antal t. képviselőtársamat, aki az enyémmel szomszédos kerületnek, a nyíregyházi kerületnek a képviselője, kivinni az én kerületembe, ősszel, amikor az esőzés megindul és amikor az esőzés megindulásakor Győröcske község lakói elbúcsúznak ünnepélyesen a világtól, mert többé onnan kocsival ki nem lehet jönni, legfeljebb gyalog, a Tisza-gáton át és onnan terményt eladni nem lehet, oda portékát bevinni nem lehet. De így van ez Zsurkon, így van ez Tiszabezdeden és kerületem más községeiben is. Ilyen körülmények között nálunk árkok ásásáról és árkok betemetéséről nem lehet szó. Már most visszatérve a principális kérdésre, meg kell állapítanom azt, hogy az elkövetkező két-három esztendőben ilyen körülmények .között mintegy 220—250 millió pengő deficitre kell gondolnunk. Ez az, amit elő kell teremtenünk, nem adóemeléssel, mert hiszen ép az- előbb voltam bátor utalni arra, hogy ez teszi tönkre a magángazdaságot, hanem elő kell teremteni egyéb módon. En bízom abban, hogy valóban átmeneti helyzetről van szó, bízom abban, hogy így koncipiálván meg a mi államháztartásunkat, tehát az adók leszállítása révén, az adósságok rendezése révén és bizonyos pszichológiai feltételek mellett, amelyekre, később még bátor leszek rámutatni, valóban ikét-három éven belül rendbe fog valamennyire jönni magángazdaságunk. Feljogosít erre a feltevésre az is, hogy én a londoni konferencia tekintetében is optimista vagyok. Annak ellenére, hogy e pillanatban úgy néz ki, mintha a világ zűrzavara tetőponton volna, éppen amiatt, hogy talán tetőponton is van, bízom abban, hogy a tisztulásnak valamelyes folyamata be fog következni. Nem becsülöm le azokat az eredményeket sem, amelyeket eddig elértünk: Lausanne eredményeit, a német jóvátétel teljes törlését és Franciaországnak a katonai kérdésben elfoglalt álláspontját, amelyben a német egyenjogúságot legalább elvileg elismerte. Tudom, hogy a végleges megoldástól még messze vagyunk. Emlékszem arra, hogy 1914ben, mielőtt a háború kitört, egy igen kitűnő barátommal beszélgetvén, az bebizonyította nekem, hogy nem lesz háború. Elmondotta, milyen okból; mert Anglia így nem avatkozik bele, Anglia ezt nem kockáztatja, Franciaország azt nem, egyszóval bebizonyította, hogy nem lesz háború. Másnap kitört a háború s amikor találkoztam vele, mondom, méltóságos uram, — mert akkor is mindenki méltóságos volt — (Derültség.) íme, kitört a háború. Erre azt felelte: Hát tudhattam én azt, hogy Lord Grey nem olyan okos ember, mint én vagyok. (Derültség.) En bízom abban, hogy azok, akik most a londoni konferencián résztvesznek, azoknak a tapasztalatoknak alapján, amelyeket eddig tettünk, okosabbak lesznek & éppen ezért merem állítani azt, hogy két-három évi átmenettel dolgainkat meg tudjuk oldani. Még pedig hogyan? Minthogy adót nem emelhetünk, minthogy külföldi kölcsönre nem számíthatunk, minthogy az aranyat a legszigorúbb hitleri rendelettekkel sem tudjuk rejtekhelyéről előparancsolni, én csak egy módját tudom ennek. Amikor a Nemzeti Bank megalakult, akkor az államnak a korona beváltásából kifolyóan 159 millió és néhányszázezer, mondjuk, kerekszámban 160 millió tartozása volt a Nemzeti Banknál. Ez a tartozás már az idén 50 millióra csökkent, vagyis 8 év alatt évi 13 mállóval csökkent. Kérdem: mi akadálya lehet annak, hogy egy állam, amely úgy konstruálta meo- a maga költségvetését, hogy az előrelát; hatóan két-három év múlva rendben lesz, amely úgy bánik a polgáraival, hogy azoknak adóterhein könnyítvén, azokat a termelésbe most már intenzívebben tudja beállítani, elmenjen ugyanahhoz a bankhoz, ahol már egyszer 160