Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-159

Az országgyűlés képviselőházának 159. tarn, hogy azt fogja mondani, hogy túlságosan sok az egyetem, nem kell nekünk olyan sok egyetem. (Egy hang a jobboldalon: Csak elemi iskolák! — Meskó Zoltán: Piszliosárok lesznek belőlük!) Azt vártam (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.), hogy a kollégiumokat a külföldön meg fogja szüntetni. Azt vártam, hogy a t. miniszter úr azt fogja mondani, hogy külföldi képviseleteink e>gy nagy államra vannak ba­zirozva és ezeket evvel a luxussal fenntartani képtelenség. (Meskó Zoltán: Kevesebb diplo­matát és okosabb diplomáciát!) Azt vártam, hogy a t. miniszter úr azt mondja, hogy ne­künk minden egyes resszortra külön miniszté­riumunk van, ami felesleges. Már felhoztam azt a példát, hogy Németalföld összes minisz­tériumai egy házban vannak. Azt vártam, hogy a miniszteriális adminisztrációt kumu­lálói fogja és szintén kisebbíteni fogja úgy, ahogy az ország érdeke megköveteli. Azt vár­tam, hogy a t. miniszter úr megszívleli annak az embernek mondását, akivel együtt dolgo­zott, Jeremiás Smith mondását, aki azt mon­dotta, hogy ez az ország 550—600 milliónál nagyobb budget-vei nem dolgozhatik. (Simon András: Hiszen több volt, amikor elment! — Zaj a baloldalon. — Simon András: Megnézheti a könyvtárban képviselő úr!) En azt vártam, hogy igen erélyesen rendet csinál az állami üzemek dolgában, amelyeket hosszabb időre fenntartani képtelenek vagyunk. Tisztelt pénz­ügyminiszter úr! Öntől, aki a praxisban benne volt, mint bta.nkigazgiaitó, azt vártam, hogy nagy tollvonásokkal skizzirozni fogja, becsületesen, mint magyar ember szokta programmját azzal, hogy enélkül pedig az ország nem boldogulhat. Az ország 1.100 milliós budget-t nem tud fenn­tartani; az ország sokkal inkább elszegénye­dett, mintsem, hogy ezeket az áldozatokat meg­hozhatná. (Ügy van a baloldalon.) Ezt vártam a t. miniszter úrtól. Nagyon csalódottan ültem le, amikor gyönyörű szép, első beszédét meg­hallottam, mert abból sajnos csak azt konsta­táltam, hogy sok volt a hűhó, de kevés volt a mag. Bocsánatot kérek, miniszter úr, de ne­kem önről magasabb, nagyobb véleményem volt, mert azt hittem, hogy egy idegenből idecsep­pent szakértő, aki nem politikus, az országnak tiszta képet fog adni jelen helyzetéről. Bocsá­natot kérek, ha ebben tévedtem; azt látom ugyanis, hogy abban a pillanatban, amikor valaki miniszter lesz, már nem okos ember. (Derültség.) Addig okos ember, amíg minisz­ter nem lesz. Odaát azért lesznek sokan, akik a miniszter úrnak ennek ellenkezőjét fogják mondani. (Meskó Zoltán: Majd elriasztja t a képviselőket a miniszterségtől! — Derültség. — Gr. Hunyady Ferenc: Ha megszűnik minisz­ter lenni, visszaokosodik?) En tehát végezve beszédemet, (Halljuk! Halljuk! half elől.) utalok arra, amit a minisz­ter úr mondott, hogy a nép acélosodjék, hogy acélosodva vívja meg ezt a harcot. Azt kívá­nom, hogy önök legyenek acélosak, hogy önök­nek legyen lelkük, legyen meg az a belátásuk, hogy a jelenlegi szituáció Magyarországot a végromlásba fogja vezetni. Ezekkel az apró foltozásokkal, ezzel a «Loch auf Loch zu»-gon­dolkozással ön, miniszter úr, az országon nem segít, ön elodázhatja hónapokra, elodázhatja talán egy évig is a végzetet, egyet azonban vegyen tudomásul a t. miniszter úr: mi tel­jesen magunkra vagyunk hagyva ezen a vilá­gon. (Ügy van! a balközépen.) Nekünk nincs ma semmiféle segítségünk egyéb,: mint mi ma­gunk. Igaz, hogy mi meg tudunk élni, mert ülése 1933 március 16-án, csütörtökön. ÍÍD van elég szalonnánk, elég húsunk és elég ke­nyerünk, — ez az előnyünk megvan — hogy azonban nekünk nincs barátunk, az biztos, t. miniszter úr. Csak nézze a t. miniszter úr Né­metország legutolsó intézkedését, amelyet bi­zonyára az agráriusok csináltak: a tojás vám­ját hét márkáról 70 márkára emelték. Ha va­jat akarnak szállítani, akkor az az ár, ame­lyet érte kapnak az emberek, még a fuvar­költséget sem fedezi. (Meskó Zoltán: A belfo­gy asztást kell fokozni. — Kassa y Károly: Szólj Adolfnak!) Mindenütt óriási kínai falat építenek előt­tünk, mindenütt az autarchiát hirdetik. Min­denki exportálni akar, az importról pedig senki sem akar tudni. Tisztelt miniszter úr, nemcsak Németországgal vagyunk így, ha­nem minden más országgal is így vagyunk. Itt van például az entente. Az entente-tal nem boldogulunk semmiképpen sem. Csupa ellen­ségünk van. Önök azt mondhatják, hogy ott van Olaszország, a mi nagy barátunk, amely országnak igen sokat köszönhetünk. De gaz­dasági kérdésekben ott megvan a sacro egp­ismo. (Ügy van! a balközépen.) Csak saját magára tekint. Mint előbb hallottuk, mi tud­juk értékelni az olasz barátságot és igen nagy áldozatokat hozunk érte, — éppúgy, mint ál­dozatokat hoztunk Franciaországgal és más országokkal is — mindamellett azonban csak platonikus szerelem az Olaszország iránti sze­relem, amely esetleg politikai vonatkozásai­ban rájuk jó és ránk is jó. Angolország szintén a mi barátunk. De hogyan mondta, hogyan mesélte. Genfben az egyik ottani külföldi képviselő á másiknak? Angolország megköveteli, hogy minden svéd ember megtegye kötelességét. Ez anglia poli­uKája: ő csak saját érdekeivel törődik és más­sal nem. Hol keressünk barátokat? A törökök közt? Ki van itt még, aki rajtunk segítene? Csak saját magunk tudunk tehát magunkon segíteni, saját magunkon pedig úgy segíthe­tünk, hogy nem ámítunk, hanem megmondjuk a valóságot. Miniszter úr, ne vegye sértésnek, ha azt mondom, hogy ámítunk. Tudat alatt is lehet ámítani, miniszter úr és ennek a tudatos ámí­tásnak is megvan a glóriája. A miniszter úr éppúgy, mint az előtte való pénzügyminisz­terek, megúszhatja a helyzetet egy bizonyos ideig, de egyszerre csak ugyanott fog állani, ahol állt a többi pénzügyminiszter, hogy nem tud tovább menni ési be kell vallania az ország végleges romlását. Inkább előbb te­gyünk meg mindent, amikor még segíthetünk, mint akkor, amikor már késő lesz. Amikor a háborúnak vége volt s amikor megkötöttük azt a szerencsétlen trianoni szer­ződést — bár sohase kötöttük volna meg — akkor még voltak kapitálisok, még voltak ér­tékek., akkor még tudtunk előre törekedni, előre mozdulni,, de ma nem tudunk, t. uraim, ma végleg kimerült az ország, ma nem látjuk azokat a kapitálisokat, azokat a lehetőségeket, amelyekről a miniszter úr beszélt, hogy acé­lossággal ki fogjuk küzdeni a magunk iga­zak. Gyengék, elesettek, letörőttek vagyunk. Most mindenki tegye meg kötelességét, de tel­jesítse kötelességét elsősorban a kormány, amely felelős az ország ügyeinek viteléért. (Elénk helyeslés és taps a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Pakots József jegyző: Farkas Tibor! Elnök: A képviselő úr nincs itt; jelentke­zése töröltetik. Szólásra következik?

Next

/
Oldalképek
Tartalom