Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-149

218 Az országgyűlés képviselőházának ÍM ivópoharak, akár tányérok vagy egyéb hasonló háztartási cikkek azok. Ezzel azoknak a vállalkozásoknak, amelyek itthon állítják elő az ehhez szükséges szerszámokat is, olyan versenyt támasztanak, amely megöli ezeket és ez az ebben a foglalkozási ágban alkalmazást nyert munkások munkanélküliségbe jutását jelenti. Ez a szempont az, amelyet kifejezésre juttatni szükségesnek tartok. Ebben az utóbbi ügyben a kereskedelemügyi miniszter úr figyelmét fel is hívtam, írásban is átadtam az ezirányú panaszt, de sajnos, ezideig még nem történt semmi, (Éber Antal: Kivételképpen ez előfordul! — Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon.) pedig veszedelmesen olyan irányban látom a helyzetet alakulni, hogy egyre jobban szűkül ez a terület is, amely egyébként nagy persh pektivát adott, amelyen többszáz munkásnak foglalkoztatása vált volna lehetségessé, ha ilyen vámhivatali kijátszások nem történhettek volna meg, mert akkor itthon készültek volna a drága, értékes, nyomó-, préselőszerszámok, ami jó néhányszáz munkás foglalkoztatását tette volna lehetővé. T. Képviselőház! Ezekben tartottam szükségesnek kifejezésre juttatni aggályaimat ezzel a kereskedelmi szerződéssel szemben. Azt hiszem, ha az igen t. kormány alapjában átgondolja azokat a jelszavakat, amelyeket hangoztatott, különösen kormányrajutásának első napjaiban és óráiban, akkor meggyőződik arról, hogy ez a kereskedelmi szerződés egyáltalán nem szolgálja azokat a jelszavakat, de nem szolgálja azt a célt sem, hogy a mi gazdasági helyzetünkön javítani kellene. Egyáltalában xígy látszik, hogy a magyar kormány figyelmen kívül hagyta ennek a szerződésnek: megkötésénél azt a kétségbeejtő és tarthatatlan helyzetet, amely a munkanélküliség területén tapasztalható, mert ha ezt figyelembe vette volna, akkor nem adott volna lehetőséget egy egészen nagy területen arra, hogy a munkanélküliség tovább növekedjék, a munkanélküliek száma emelkedjen, mert ez gazdaságilag a meglévő állapot továbbromlását jelenti és nem ad módot és lehetőséget a kormánynak arra, hogy megtörténhessék az adóknak és egyéb állami bevételeknek fokozása, hiszen minél többen kerülnek el a munkából, a satu-, esztergapad és egyéb műhelyi szerszámok mellől ki az utcára, annál kevesebb lesz azoknak a száma, akik az állami bevételeket fokozhatják, ellenben annál több lesz azoknak a száma, akiknek eltartásáról gondoskodni kell. Jó volna és szükséges volna, hogy a kormány ezen a területen is tenne valaniï olyasmit, hogy a mai tűrhetetlen állapot végre már megváltozva, a helyzet előnyösebbé váljék a munkanélküliek számára. Ezekre való tekintettel nem vagyok abban a helyzetben, hogy ehhez a kereskedelmi szerződéshez hozzájárulásomat adjam. Elnök: Szólásra következik

1

? Brandt Vilmos jegyző: Éber Antal! Éber Antal: T. Képviselőház! Készemről a jelentés mellett szólalok fel és azt el is fogadom. Nem azért, mintha az volna a benyomásom, vagy az volna a meggyőződésem — valószínűleg a kormányé sem az, — hogy ez valami túlságosan kedvező szerződés volna Magyarországra, — amit nagyon bajos volna állítani, — hanem elfogadom azért, mert abból indulok ki, hogy egy kereskedelmi szerződés elfogadhatóságának kérdését végre is az dönti el, hogy abban a taktikai pozieióban, amelyben a kormány a szerződés megkötésekor volt, lehe>. ülése 1933 február 16-án, csütörtökön. I tett-e feltételezni, hogy jobb szerződést köt. mint amilyen most előttünk van. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Ha ebből a szempontból indulok ki, akkor azt kell mondanom, hogy az előző kormány olyan végtelenül kedvezőtlen taktikai pozíciót hagyott hátra utódja számára ennek a szerződésnek megkötése szempontjából, hogy ezt a szerződést — rebus sic stantibus — elfogadhatónak kell tartanom. Én azokat az aggályokat, amelyeket előttem felszólalt t. képviselőtársam kifejtett, nemcsak hogy nem tehetem magamévá, hanem ellenkezőleg azon a felfogáson vagyok, — és ez a kizárólagos célja annak, hogy fel is szólaltam, hogy ezt kifejezésre juttassam, — hogy a »magyar kormánynak minden további elhatározásában sokkal erősebben a szabad kereskedelmi irányzat mellé kellene állania, (Sándor Pál: Ügy van!) meggyőződésem szerint sokkal erő sebben kellene az eddig követett protekcionista vámpolitikával szemben állást foglalnia, mint ahogyan ez eddig történt. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Abszolút meggyőződésem ugyanis az, — és ennek a meggyőződésnek a nemzetközi közgazdasági szakértők újabb időben történt összejövetelén mindannyiszor kifejezést adtak, — hogy abból a rettenetes nyomorból és pusztulásból, amelybe a világ gazdaságilag belekerült, nincs más kivezető út, mint az, amelyet Bonnet a strezai konferencia bezárása alkalmával úgy fejezett ki, hogy: visszatérni a szabadsághoz! Nincs más kivezető út, mint az, amelyet a múlt században, a napóleoni háború után bekövetkezett, szintén igen súlyos világválságnál követtek: a szabadkereskedelem irányzatát karolni fel, a szabadság jelszavával és annak politikájával igyekezni a bajokat orvosolni. Ugyanazon a konferencián, amelyre Beck Lajos t. képviselőtársam utalt és amely igazán nagyon nevezetes és értékes olvasmányt szolgáltat, a Verein für Socialpolitik múlt évi szeptemberi ülésszakán meglepő volt, hogy amikor a német birodalom az autarkies politikát követelte, ugyanakkor felvonultak a német közgazdasági tudomány díszei, — nemcsak a németországiak, hanem a német nyelven csak beszélők is, — és egyhangúlag, egyértelmüleg mindannyian a szabadkereskedelem irányzata mellett és az autarkia ellen foglaltak állást. Ugyanez jut kifejezésre a világgazdasági konferenciát előkészítő bizottság jegyzőkönyveiben is. Én tehát teljesen helytelennek tartom, ha mi ezt a szerződést abból a szempontból kifogásolnánk, hogy talán, inkább a kényszernek engedve, mint saját spontán elhatározásból, legalább egy kis rést nyújtott a szabadságnak. Ha általánosságban csak a szabadkereskedelmi irányzat újból való térfoglalásától remélhetjük a világgazdasági válság megoldását, sokkal fokozottabban áll ez olyan kis országra, mint amilyen mi vagyunk. Az igen t. földmívelésügyi miniszter úr biztosan a leginkább tapasztalta tárgyalásainál, — de tapasztalható ez minden kereskedelempolitikai tárgyalásunknál — hogy kicsinységünknél és gyengeségünknél fogva, mint fogyasztó terület olyan keveset tudunk a külföldi országoknak nyújtani, hogy e fogyasztó terület relatív jelentéktelensége bennünket, mint tárgyaló felet, roppant inferioris helyzetbe juttat. Mint említettem, ilyen országnak ebben a kicsinységében csak egy érdeke lehet. Az, hogy minél kevesebb szerződést kelljen tárgyalnia és minél kevesebb szerződés miként való érvényesítése mellett kelljen állást foglalnia. Hi-