Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-131

äö Az országgyűlés képviselőházának 131. ülése 1932 november 30-án, szerdán

1

. tuma, magyarizált svábok; továbbá ez a szám egy őrült osztáíyállam illúziója. Akik elsősorban visszakívánják a régi természeti határokat, azok egykori császári és királyi tengerésztisztek «— méltóztatnak érteni, hogy kire céloz ezzel» — «nyugalmazott főszolgabírák, főispánok és fogorvosok és a többi egyenruhás rokonság.» Ezzel az ő fatalista ázsiai viselkedésükkel, vértízzadó, követelő őrjöngésükkel és utólagos pityergésükkel, mellyel balsorsukat szemlélik, úgy tűnnek fel a magyarok, mint a mongol lovasok árnyékai, kik Európa szívében nyergükben forognak egy földrajzi káprázatkép után, melynek ma már a talaja is hiányzik.» További kitételeiben ezt mondja ez a cikk (olvassa): «Az igazi magyar mindig csak napszámos volt. Beteges, háborús atavizmusukban mindig azt r hittük, hogy a magyarok (Hunger) éhenkórász nyilaikat más szomszédok ellen irányítják.» (Jánossy Gábor: Kár ilyen őrültséget fel is olvasni. Ezek őrültségek, agyrémek!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. Kóródi Katona János: Azt mondja a továbbiakban (olvasm): «Nekünk a magyar őrülettel szemben egy más ideát kell felállítanunk. A pánszlávizmus eszmeijét, amely legalább is épp oly jó eszme, mint a magyar földrajzi eszme. A nagy óhaj, az Összes szlávok, különösen az északi és déli szlávok összeforrasztására, amelyek csak egy keskeny sáv által vannak szétválasztva, mindenekelőtt éppen a magyarokat nyelhetnék el. A nagy szlávság részére a magyarok csak a mongol lovasok árnyékát képezik, amely a szláv tengert el vadászit otta. Panszlavia megvalósulásával Magyarország el fog tűnni úgy, amint eltűntek a többi ázsiai nemzetek is, amelyek a Tisza-Duna-Száva-Dráva mentén csatangoltak.» Ez az egyik cikk. A másik cikkben (Jánossy Gábor: Elég volt belőle!) a következő kitételek vannak. (Olvassa): «Bár a magyarok, ezek az utolsó beérkezettek már ezer éve, hogy Európa szívében mozognak, mégis a világ részére teljesen ismeretlenek maradtak. A világháború előtt a külvilág csak az operettek huszárszereplői, cigányzenéi és főleg az éjjeli mulatóhelyek magyar leányai által váltak ismeretessé. (Szeder Ferenc: Sajnos, de van benne valami!) A magyarok azt képzelik, hogy a múltban Európát és a nyugati kultúrát a török bevándorlás ellenében ők mentették meg és hogy a római egyház által nekik adott nevet, «a kereszténység védbástyája», valóban megérdemelték volna. Az európai nagyhatalmak érdekközössége nem emelte fel a fátyolát ennek a Tisza-Duna között élő kis nemzetnek.» (Zaj.) Végletekig lehetne folytatni ennek a két gyalázkodó cikknek a magyarság elleni támadásait. Napirendre térhetnénk e dolgok felett, ha a Vreme nem lenne a külföldi sajtóban úgy beállítva, mint a szerb kormány hivatalos lapja. A magyarság bizonyos tekintetben szemben áll azzal az állameszmével, amely Jugoszláviában megvalósult, de a magyar lapokban, még a legszélsőségesebb revizionista lapokban sem történnek olyan gyalázkodó támadások a szerb nemzet ellen, mint amilyeneket nekünk meg kell hallanunk és el kell tűrnünk. Visszaemlékeztetjük a szerbeket arra az időre, amikor Szent István koronájának kötelékében voltak; azt hiszem, a történelem fogja megállapítani, hogy ők voltak az a nemzetiség, amely ez alatt az idő alatt a legnagyobb jómódot élvezte Szent István koronájának uralma alatt. (Jánossy Gábor: Valamennyi nemzetiség, ezer éven át!) Azt az autonómiát, amelyet a karlócai patriarchátus élvezett, az Árpád idejéből való katholikus egyház még ma sem tudta elérni. Nálunk meglehetősen jó dolga volt a szerbségnek, hiszen Magyarország leggazdagabb földjét, a Bánátot és Bácskát bírták és asszonyaik selyemruhájára, aranytallérjaira is mindannyian visszaemlékezünk. Azt monSdották, hogy az új szerb követ, Ducsics, poétalelkű ember és hogy bizonyos tekintetben békésebb hangot, békésebb állapotot fog hozni a két állam diplomáciai összeköttetésében. Ez a poétikus hangulat — sajnos — nem következett el. Azt hiszem, ennek a nemzetünket határozottan támiadó és sértő, de a mellett még háborús uszítást is végző ténykedésnek egyszer már végét kell vetni és ebből a szempontból erélyesebb intézkedésekre van szükség. Ebből a célból vagyok bátor a következő kérdéseket intézni a külügyminiszter úrhoz (olvassa): «Van-e tudomása a külügyminiszter úrnak a szerb kormány hivatalos lapjának, a Vreme-nek november lü-én és november 18-án megjelent, magyar államiságunkat súlyosan sértő, békebontó és uszító cikkeiről ? Hajlandó-e a külügyminiszter úr ennek a magatartásnak megszüntetését követelni

1

?» Elnök: A külügyminiszter úr kíván szólani. Puky Endre külügyminiszter: Mélyen t. Képviselőház! (Halijuk! Halljuk!) Kóródi Katona János képviselő úr interpellációjának bevezetésében azokról az újabb, sajnálatos határincidensekről emlékezik meg, amelyek az utóbbi hetekben sűrűbben fordultak elő. Bár ez nem az interpelláció tulajdonképpeni tárgya, mégis» lehetetlen, hogy ne reflektáljak erre a kérdésre is, mondván, hogy amint ezekről a nagyon sajnálatos, brutális esetekről értesültem, azonnal utasítottam a külképviseleti hatóságokat, hogy erélyesen r nyomozzák ki az eseteket, tegyenek jelentést és — hangsúlyoznom sem kell — mindent kövessenek el az ártatlanul bántalmazottak részére az elégtétel megszerzése érdekében, (Helyeslés jobbfelől.) Az idő sokkal rövidebb volt az esetek megtörténte óta, semhogy ez alatt az idő alatt a jelentés beérkezhetett volna és így a történtekről még nem tudok beszámolni. De, mint említettem volt, Kóródi Katona képviselő úr interpellációja tulajdonképpen nem erre, hanem a jugoszláv sajtó egy részének és különösen a Vreme-nek uszító cikkeire vonatkozik. A képviselő úir azt kérdezi tőlem, van-e tudomásom arról, hogy a jugoszláv sajtó egy része és — mint említettem — különösen a Vreme az utóbbi időben magyarellenes uszító cikkeket hozott? En — mert kötelességszerűleg figyelemmel kísérem nemcsak a jugoszláv, hanem az összes szomszéd államok sajtójának hangnemét és cikkeit — nagyon természetes, hogy erről tudomást szereztem és a legnagyobb megütközéssel kell leszögeznem azt, hogy a jugoszláv sajtó egy részének és különösen a Vreme-nek hangja az utóbbi időben Magyarországgal szemben — hogy egyelőre ezt az egészen enyhe kifejezést használjam — teljesen megengedhetetlen. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Megengedhetetlen különösen ugyanakkor, amikor a magyar sajtó — dicséretére legyen mondva — annak P] lenére, hogy a jugoszláv sajtó, ismételten, majdnem nap-nap mellett támadásban részesít bennünket, mindvégig megőrizte a maga km-- ; reffet és higgadt magatartását. A jugoszláv sajtónak ezt az ellenséges ma-