Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-136

198 Az országgyűlés képviselőházának 136. ülése 1932 december H-én, szerdán. de olyan ritkán hívják össze, hogy még nem volt alkalom megállapítani, hány tagja van egyáltalán annak a tanácsnak. Most például az egész osztrák kereskedelmi szerződéses tárgyalás során egyetlenegyszer a vámtanács nem hivatott egybe, semmiféle kérdés nem intéztetett hozzá, a kereskedelmi és iparkamarákat nem hallgatták meg. Bocsánatot kérek, én hajlandó vagyok elhinni, hogy a mi gazdasági miniszter uraink a tudásnak, a tehetségnek és a tapasztalatoknak olyan abszolút teljességével bírnak, amely teljesen feleslegessé teszi, hogy bárki más tudására, tehetségére vagy tapasztalatára, mint kisegítő eszközre rászoruljanak, de mégis akkor, amikor mindenféle más országában a világnak az a szerény vélelem áll fenn, hogy a legkitűnőbb miniszter sem szenvedi kárát annak, ha az érdekeltséget meghallgatja, kérdezem, miért kell éppen nekünk ebben a tekintetben kivételnek lennünk? Ha van vámtanács, miért nem hívják össze azt a vámtanácsot, miért nem tájékoztatják a tárgyalások során? Arra emlékszem, hogy amikor kitör egy vámháború, akkor a vámháború kitörését követő napon ösz-? szehívják a vámtanácsot, de akkor természetesen hiábavaló már minden tanácskozás, úgyhogy a mélyen t. külügyminiszter úrnak bátor volnék figyelmébe ajánlani, hogy talán helyes, célszerű és az ország érdekében álló volna ezzel az eddigi gyakorlattal, amely elhanyagolása az érdekképviseleteknek és az érdekeltségnek, szakítani és igenis, lehetne egy ilyen szervet — legyen az akár a mai vámtanács, akár egy másik vámtanács — beállítani abból a célból, hogy osztozzék a felelősségben, amely az ilyen szerződések megkötéséhez, vagy meg nem kötéséhez fűződik. (Helyeslés.) T. Ház! Méltóztassék megengedni, hogy annak az egész gazdaságpolitikának, amely az országban folyt — és itt az első sorba állítom a devizapolitikát, az első sorba állítom a gazdasági korlátozásoknak, a kötött gazdálkodásnak azt a borzalmas rendszerét, amely ellen nagy örömömre, az igen t. miniszterelnök úr egyik beszédében élesen kikelt, de amely beszédjének gyakorlati érvényesülését, sajnos, gazdaságpolitikánkban abszolúte nem látom — ennek hatásait itt fejtegessem és tisztázzam azt, amit előzőleg bátor voltam megmondani: hiába minden kereskedelmi szerződés, ha ilyen gazdaságpolitikát folytatnak. Hogy mi a mi gazdasági politikánknak kihatása az ország gazdasági viszonyaira, az egyes termelési ágak közötti aránytalanságokra, à nemzeti jövedelem megoszlásának aránytalanságára, azt egy indexszámmal akarom bevezetőleg szemléltetővé tenni, egy indexszámmal, amely a Statisztikai Hivatal legutóbbi kiadványából van véve, ahol méltóztassék figyelembevenní a következőket. A búza indexszáma 51, a rozsé 33, a szarvasmarháé 51, a pamutszöveté 121 és a gyapjúszöveté 143. (Jánossy Gábor: Itt van a kutya eltemetve!) Itt olyan gazdaságpolitikai rendszerrel állunk szemben, amely nem egyenlően osztja meg a jogokat és áldozatokat, (Jánossy Gábor: Ügy van!) amely olyan síkra juttatta egész nemzeti termelésünket, juttatta és juttatja naprólnapra inkább, hogy azon semmi külkereskedelmi szerződés nem képes segíteni. Mikor én több, mint egy évvel ezelőtt az előző kormány idejében itt, ebben a Házban felszólaltam a devizarendszer ellen és követeltem szabadabb devizarendszert, olyan devizarendszert, amelyhez hasonlót Ausztria vezetett be időközben, evvel a mi merev rendszerünkkel szemben, amely az egész világon egyetlenegy országban sem létezik megközelítően sem ilyen merevségben, akkor arra történt hivatkozás, hogy az infláció veszélye fenyegetne a szabadabb rendszer elfogadása útján, mert hiszen akkor az árak emelkedni fognak, az árszínvonal emelkedése pedig maga után vonja az inflációt. Hol vagyunk ma ettől, amikor az egész világon abban az irányban mutatkoznak törekvések, az amerikai, angol és német közgazdasági tudomány abban az irányban igyekszik kisegítő eszközöket teremteni, hogy hitelkitágítással hogyan lehetne a katasztrofálisan lesüllyedt árszínvonalat felemelni, és nálunk még mindig tartjuk ezt az illúziót, ezt a falláciát, ezt a rendszert, amely a mezőgazdasági kivitelt és általában az exportot bünteti, az importot pedig jutalmazza. (Gr. Esterházy Móric: Ugy van!) Ezt azért kell fenntartanunk, nehogy az árszínvonal természetellenesen emelkedjék, és ezáltal infláció álljon elő. Csakhogy a sors úgy hozta magával, hogy most már az árszínvonal oly nagymértékben emelkedett világszerte, hogy mindenféle rendszer ellenére nálunk is kellett, hogy ennek hatása érezhetővé legyen, és így az utolsó félévben, májustól októberig számítva a,z idei év félévét, valóban nálunk is az árszínvonal 97-ről 86-ra süllyedt, ami, azt hiszem, elhárítottnak minősítheti azt az óriási veszedelmet, hogy az árszínvonal einelkedése inflációt idézhetne elő. De hogyan történt az indexszámnak ez a lecsökkenése? Ügy történt, hogy míg az ipari index ez alatt az eltelt hat hónap alatt majdnem változatlanul maradt, 110-ről 108-ra csökkent, addig a mezőgazdasági index hat hónap alatt 90-rŐl 75-re csökkent le, a mezőgazdasági olló, amely hat hónappal azelőtt 81*8-at mutatott, ma 69'4-et mutat. (Zaj.) Vagyis bekövetkezett az, amit nálamnál elfogulatlanabb, tárgyilagosabb és szakértőbb ember, a népszövetségnek itt lévő megbízottja, Tyler egyik jelentésében mondott, hogy az árszínvonal fenntartásának költségeit egy termelési osztály viseli» ami természetesen egészséges nemzeti termeléssel össze nem egyeztethető. De nemcsak egy termelési ág viseli, viseli még egy fontos termelési ág: a kereskedelem, amelyet a devízarendszer és a kötött gazdálkodásnak az a rendszere, amely itt behozatott, a behozatali korlátozások rendszere teljesen megfosztott természetes életnyilvánulásainak lehetőségeitől. Mint méltóztatnak tudni, november utolsó napjaiban megjelent az a híradás, hogy most a devizagazdálkodásban új rendszer fog életbelépni, a kompenzációk rendszere, és — mint ahogy nálunk ilyesmi mindig kezdődni szokott — természetesen erre új hivatal létesült, egy kompenzációs iroda, amely nem önálló iroda, hanem két másik külkereskedelmi szervnek — a Mezőgazdasági Exportintézetnek és a Külkereskedelmi Intézet Részvénytársaságnak — összeolvasztásából keletkezett, megfejelve a földmívelésügyi minisztériummal, kiegészítve a Jegybank szerveivel. Most tehát ott állunk, hogy miután eddig nagyon kevés szervünk volt az export előmozdítására, tudniillik csak az állami eszközökből fenntartott Mezőgazdasági Exportintézet és a 300.000 pengő évi szubvencióval dptált Külkereskedelmi Intézet Rész-