Képviselőházi napló, 1932. X. kötet • 1932. június 14. - 1931. július 05.

Ülésnapok - 1931-115

Az országgyűlés képviselőházának 115. ülése 1932 július 5-én, kedden. 425 szűnjék meg kopogtatni a t. pénzügyminiszter úr kollégájának ajtaján a nemzeti sport, a tanítók, a népiskolai és az óvodai oktatás' érdekében, mert ha ezt cselekszi, akkor a magyar jövő érdekében kopogtat, Ezt akarja a t. kultuszminiszter úr és a t. túloldal? Ha nem így van, akkor kérem, álljanak oda a gátra és mutassák meg, hogy mit tudnak. Mert ha nem fognak tudni eredményeket felmutatni, akkor kénytelenek leszünk róluk kimondani a szentenciát, hogy csak beszélnek azért, hogy elhúzzák a nép száján a mézesmadzagot, de mind feneketlenebb és feneketlenebb, sötétebb sorsba engedik besüllyeszteni az egész magyar közéletet. (Helyeslés és éljenzés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik Peyer Károly képviselő úr! Peyer Károly: T. Ház! Az Országos Társadalombiztosító Intézet ügyei ismételten foglalkoztatták a nyilvánosságot. Mindazok az esetek, amelyek a nyilvánosság elé kerültek, tényleg^ nem voltak alkalmasak arra, hogy ezt az intézményt népszerűsítsék. Az a gazdálkodás, amely az Intézetnél .folyt abban az időben, midőn még az önkormányzat nem működött, súlyos károkat okozott az Intézetnek, nemcsak olyan károkat, amelyeknek költségeit most az állam fizeti hosszú időn keresztül, hanem olyan kárt is, amely az Intézetben biztosított tagokat érinti igen súlyosan. Ennek a gazdálkodásnak egyik következménye volt az, hogy a segélyeket nem egy katggóriában le kellett szállítani 50—60, sőt ennél több százalékkal is. Le kellett szállítani nemcsak a betegségi segélyeket, hanem a szülési és a temetkezési segélyeket is. Be r kellett^ szüntetni a gyógyhelyre való utalást és egyéb különleges gyógykezeltetést. Mindezt az említett gazdálkodás eredményezte. Azóta, mióta az önkormányzat az Intézet vezetését átvette, — már amennyire a törvény ezt igen szűk keretben lehetővé teszi — mindazoknak, akik az érdekeltségek részéről ott vannak, — akár a gyáripar, akár a munkásság különböző pártárnyalatú csoportjai részéről — minden törekvésük az volt, hogy az Intézetet rendbehozzák. Közben azonban a gazdasági viszonyokban olyan nagymérvű leromlása következett be, hogy ez az Intézetet magát is súlyosan megviselte. S miután a gazdasági viszonyokat is elsősorban a kisiparosok és a kiskereskedők érzik meg, politikai szempontból most minduntalan olyan hangok hallatszanak különböző gyűléseken és értekezleteken, amelyeknek az a célja, hogy az Oti.- és Mabi.-terheket meg kell szüntetni, fel kell függeszteni, a kamatot el kell engedni, járulékamnesztiát kell adni, stb. Ha az államinál szemben hangzik el ilyen kijelentés, az talán még bizonyos mértékben jogosult, mert hiszen joggal mondhatja az adózó polgár: az állampál olyan rendszertelenül és annyira gondosság nélkül kezelték a befolyt vagyont, hogy tessék engem mentesíteni a terhek alól, mert azokat nem tudom fizetni. Egészen más elbírálás alá tartozik azonban egy olyan intézmény, amelynek rendeltetése a beteg munkások gyógykezeltetése, a balesetet szenvedett sérültek, azok hátramaradottainak vagy a megrokkantaknak támogatása, s amelynek rendeltetése főképpen az, hogy a munkában megöregedett, megrokkant munkásokat öreg napjaikban valamelyes segéllyel támogassa. Különösen másképpen kell elbírálni ezt a kérdést azért, mert ezt az intézményt — elég szomorú, sajnos, azt kell mondanom — egészen minimális támogatást leszámítva, kizárólag az érdekeltek, a munkások és munkaadók tartják fenn a befizetett járulékaikból. En mint a munkásérdekeltség egyik képviselője kell, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzam azért is, mert hiszen amíg ezt a kérdést politikai jelszónak dobják fel és hangulatot kívánnak csinálni — miután most a nemfizetés igen népszerű jelszó — s amíg ezt a hangulatot kiviszik a különböző érdekeltségek gyűléseire, addig ez a kérdés engem kevéssé érdekel. De miután ez a kérdés legutóbb a Felsőházban szóbakerült, és gróf Hadik János felsőházi tag úr interpellációjára a kereskedelemügyi miniszter úr olyan választ adott, amelyben bizonyos intézkedéseket helyezett kilátásba, amelyek ez intézmény tönkremenését jelentik, kénytelen vagyok itt erről a helyről igen nyomatékosan figyelmeztetni a t. kormányt: méltóztassék megfontolás tárgyává tenni azt, hogy szabad-e ezekhez az intézményekhez hozzányúlni, igen vagy nem. A mai időkben, amidőn a szociális támogatást ki kellene építeni, amidőn többet kellene nyújtani és többel» is nyújt minden állam, mint amennyit nyújt normális időkben, most, amidőn az emberek önhibájukon kívül nem tudják megkeresni azt, ami az életük fenntartásához szükséges, ilyen időkben az államnak kötelessége az egyed segítségére sietni s őt átsegíteni e nehéz viszonyokon. Az állam teljesíti is kötelezettségét más társadalmi osztályokkal szemben, s látom, hogy a földbirtokosoknak most milyen nagy nemzeti ajándéEot ad, mert a búza ára alacsony. Senkinek sem jut azonban eszébe azért, mert a munkabér alacsony s a munkabér nem elegendő ahhoz, hogy abból meg lehessen élni, a rászorult munkásságnak, vagy annak a munkásságnak, amely semmit sem keres, vagy annak a tisztviselőnek, akinek semmi jövedelme nincs, valamelyes támogatást adni. De azokat az intézményeket és azokat a törvényeket is visszafejleszteni, amelyek eddig valamelyes védelmet nyújtottak a munkásoknak, ebben az időben nagy bűn volna. Nagyon megdöbbentett minket a földmivelésügyi miniszter úr kijelentése, melyet legutóbb a sütőipari munkások éjjeli munkaidejéről tett. Anélkül, hogy a kérdésről bővebben informálva lett volna, vagy anélkül, hogy a kérdést ismerte volna közelebbről, olyan kijelentést tett, amely szakkörökben általános megdöbbenést keltett. Végeredményben ezekhez a kérdésekhez mégsem lehet ennyire dilettáns kézzel hozzányúlni, főképpen nem lehet akkor, amikor nemcsak egy magyar törvényről van szó, hanem egy nemzetközi egyezménynek magyar törvényben való ratifikálásáról, amelynek megváltoztatása nemcsak Magyarországon jelent bizonyos hátrányt szociális téren, de nemzetközi vonatkozásban is súlyos kihatása lehet az országra, anélkül azonban,, hogy ez valami előnyt jelentene; sőt ellenkezőleg, sokezer munkást foszt meg attól a heti egykét napi kisegítőmunkától, amely ma tulajdonképpen az egyedüli bevétele. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Nem egészen alkalmas a miniszteri tekintély emelésére az, ha azután nyolc nap múlva meg kell jelennie egy cáfolatnak, amelyben kijelentik, hogy nem fog megtörténni az, amit a miniszter úr mondott. Mindenesetre célszerű volna előzőleg ezekben a kérdésekben informálódni, tájékozódást szerezni és azután nyi-