Képviselőházi napló, 1932. X. kötet • 1932. június 14. - 1931. július 05.

Ülésnapok - 1931-112

Az országgyűlés képviselőházának 1 szakaszt is, ezt végre akarja hajtani, mert a kormánypárt nyugodtan akar emészteni. T. Ház! Még az utolsó pillanatokban is til­takozom ennek a szakasznak felvétele ellen, nemcsak hogy ellenzem ennek felvételét, hanem tiltakozom is ellene. Tiltakozom ellene pártom nevében, tiltakozom ellene a parlamentarizmus nevében, tiltakozom ellene az ország dolgozó népe nevében, tiltakozom a népszuverenitás nevében, amelyen most léket ütnek ezzel a sza­bályozással, mert lehetővé teszik azt, hogy sok ezer választó akaratát egy egyszerű többségi vótummal megváltoztassák. Az urak tiltakozá­somat honorálhatják, ha akarják. Elnök: A képviselő urat figyelmeztetem, heszédideje már lejárt, szíveskedjék beszédét befejezni. Propper Sándor: A felelősség mindenesetre a többséget és a kormányt terheli. Kérem módo­sító javaslatom elfogadását. Elnök: Szólásra következik? Herczegh Béla jegyző: Esterházy Móric gróf! Gr. Esterházy Móric: T. Ház! Engedelmet kérek, ihogy dacára az előttem szólott t. kép­viselőtársam okfejtésének, amelynek nagy ré­szével — sajnos — nem érthetek egyet, röviden előadjam azokat a szempontokat, amelyek rám nézve ennek a szakasznak elfogadását lehetet­lenné teszik. Mégpedig három igen nyomós ér­vem van magammal szemben és azt hiszem, az egész Házzal és a nyilvánossággal szemben is, hogy itt felszólaljak és ennek a szakasznak törlését, kihagyását tisztelettel kérjem. Az első éppen az a külföldi példa, amelyre ezzel a szakasszal kapcsolatban a bizottságban hivatkozás történt. Nem akarok itt részletekbe bocsátkozni az angol alkotmányos jog és külö­nösen a jogszokások tekintetében, csak röviden arra hivatkozom, hogy az angol parlament tag­jai felett való bíráskodás nem új, hanem évszá­zados szokásoknak a mai viszonyokhoz mért konkrét alkalmazása. Angliában — legalább én annak idején úgy tapasztaltam — a szokásjog erősebb az írott betűnél s az dönti el egy kér­dés megítélését, hogy az írott jogot egyes ese­tekben a szokásjog alapján hogyan applikálták, nem pedig az, ihogy az írott jog, a jogszabály, a jogszakasz hogyan szól. Kétségtelen, hogy mind Angliában, mind egyebütt a képviselőház, illetőleg a törvény­hozás egyik házának tárgyalásaiban, vagyis a vitában és a szavazásban mintegy testet ölt és megtestesül a parlamenti élet lényege és míg az egyes képviselőnek megvan az a szuverén joga, hogy saját maga meggyőződése szerint és an­nak alapján szembenállhat az egész Ház néze­tével, meggyőződésével és az ellen szavazhat, ahhoz már nincs joga, hogy individuális ala­pon a kollektív testületi akaratnyilvánítást megakadályozhassa. (Ügy van! Ügy van!) Ebből folyólag köteles a kollektív testületi akarat nyilváníthatása céljából megalkotott szabályokat tiszteletbentartani és ha ezek el­len vét, akkor — Angliában legalább tudtom­mal a «contempt of court» deliktumát követi el az illető. Ha azt tekintjük, hogy ezzel szem­ben a fegyelmezésnek milyen eszközei állnak úgy a speakerek, mint a Ház rendelkezésére, azt fogjuk látni, hogy ott is a rendreutasítás­nak, a szómegvonásnak, az ülésből való kitil­tásnak esetei forognak fenn és igen jellemző az angol alkotmány szubtilitására, hogy a ki­tiltást nem ezzel a némileg durva szóval fejezi ki, (hanem azzal, hogy felfüggeszti őt a Ház szolgálata alól, ami azután azt jelenti, hogy 12. ülése 1932 június 28-án, kedden. 321 he sem teheti a lábát a Ház épületébe. (Derült­ség.) Erre vonatkozik a 26-, illetve az 52. §. Ezenkívül fennáll a mandátummegfosztás, sőt tovább megyek, a letartóztatás joga is a Ház egyes tagjaival szemben. (Farkas István: Ezt ismerjük! — Bródy Ernő: Halljuk! Nagyon érdekes!) A konkrét alkalmazás tekintetében akár Erskine, akár Redlich könyvét olvassuk, az utóhbi időben, az újabb korban, legalább én egyetlen példát sem találtam- (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hatvan év óta nem alkalmaz­ták!) Akár a naplókban, akár pedig másutt, nem találtam olyan esetet, hogy a madátum­fosztást és az elzárást a tárgyalási rend meg­zavarása miatt applikálták volna. A Standing Order 18., 21. §-ai szintén foglalkoznak ezzel a kérdéssel, hivatkoznak a régi gyakorlati jo­gokra, de mondom, eddig rendzavarás miatt egyetlen konkrét analóg példát sem sikerült erre találni. Ellenkezőleg két híres példa van, Wilkes és Bradlough példája, amelyre mind­untalan hivatkoznak, s amelyek közül az utóbbi a XIX. században történt, mindkét eset — kü­lönösen az egyik — éveken keresztül, mondhat­nám, fejetetejére állította az egész angol poli­tikai életet, pro és kontra, madátummegfosz­tással járt mindkettő, de egyik sem a tárgya­lási rend megzavarása miatt. Ez éppen szem­ben áll az 52. §-han kontemplált öt évvel, mert mindegyik eset csakis a mandátum tartamára, tehát nem öt évre vonatkozott, ahogy itt kon­templálja az 52. §. De ami a fontosabb, Redlich az ő Standard-művében a Wilkes esetére — mindegy, akár az egyik, akár a másik esetére — azt mondja a mandátumfosztással kapcso­latban, hogy a passzív választójogát azonban még ez a rendelkezés sem érinti, nem úgy, mint az 52. § ezt kontemplálja, mert ezt mondja (olvassa): «es kann ihm nicht das Recht der Wählbarkeit nehmen, denn dies ist auch das Recht der Wähler.» A többi jogfor­rás szerint is külön törvény kell, nem pedig a Ház mentelmi bizottságának határozata, már pedig itt a törvényjavaslat alapján a mandá­tumfosztással együtt jár a passzív választójog megszüntetése. Hogy összefoglaljuk az angol példákat, én azt látom, hogy legfeljebb a mandátumfosztásig mentek el, de nem érintették a passzív választó­jogot és ismétlem, a tárgyalási rend zavarására vonatkozólag ilyen esetre konkrét példát nem tudtam találni. XJgy ennél a külföldi analógiánál és példá­nál, mint általában véve, azt hiszem, bizonyos óvatosság nagyon is helyénvaló, mert, hogy egy eléggé groteszk példával éljek, nem tudom ma­gamnak elképzelni azt, hogy Westminsterben feláll egy képviselő és egyszerre csak azt mondja, hogy ő semmiféle közjogi jelentőséget nem tulajdonít annak, hogy a Mister Speaker parókát hord-e, igen, vagy nem. En bizony azt hiszem, hogy ebből Angliában olyan eset kelet­keznék, és a tiszteletlenség olyan fokát látnák benne, amely annak a képviselőinek talán^ még a mandátumát is veszélyeztetné. (Buchinger Manó: Törvénysértés volna!) Erről az analó­giáról, azt 'hiszem, teljesen 'büntetlenül ismétel­hetném ugyanezt a kijelentést a magyar Kép­viselőházban. Azt hiszem, az igen t. elnök úr hálát ad az Istennek, ihogy ez az angol szokás Magyarországon még nem honosodott meg. (Gaal Gaston: Nincs is itt olyan hőség! — De­rültség.) Azt hiszem, az analógiára jó vigyázni. Ezt voltam bátor a külföldi és belföldi pél­! dákra vonatkozólag elmondani. A második in­44*

Next

/
Oldalképek
Tartalom