Képviselőházi napló, 1932. X. kötet • 1932. június 14. - 1931. július 05.

Ülésnapok - 1931-107

lia Az országgyűlés képviselőházának quasi — diktatúrák vannak, úgyhogy mia tazt a képet nyerjük, hogy tulajdonképpen maga a parlamentarizmus, maga a népképviseleti rendszer az, amely beteg, és amelynek helyébe valami újat kell teremteni, de még nem tudjuk, hogy mit, és keresünk, kapkodunk és tapogatódzunk az után az új valami után. Nekem az a véleményem, — és azt hiszem, ebben a kérdésben az itt helyet foglaló nagy többségnek ez a véleménye — hogy nem maga a parlamentáris rendszer, nem maga a népképviseleti rendszer élte túl magát, nem ez avult el, különösen a mi speciális magyar viszonyaink mellett. Hiszen más államok belső ügyeibe, esetleg velünk barátságos államoknak belső ügyeibe, ahol nincs parlamentáris rendszer, nem ildomos beleszólni, mert ahány ház, annyi szokás, és ami az egyik államban megfelelő, az lehet egy másik államban nem megfelelő. De azt hiszem, nálunk* korai volna a parlamentarizmus elavultságáról beszélni annál is inkább, mert — amint Hunyady igen t. barátom mai igen érdekes beszédében mondotta — nálunk még nem jutott el a parlamentarizmus a fejlődésnek, a tökéletességnek a végső iokáig. Az kétségtelen azonban, hogy a nagy tömegekben a jelenlegi parlamentáris rendszerrel szemben élő bizalmatlanságnak, annak, hogy ettől már nem várnak semmi jót, ennek igenis megvannak az okai, amelyek százfélék. Ezek felsorolásával nem akarom a t. Házat Untatni, de többek között az egyik ok az, hogy ma már — hogy méltán vagy méltatlanul, az más kérdés — úton-útfélen azt hangoztatják: igen, a képviselő jól kereshet. Szóval a népképviselet iránt, az abban helyetfoglaló egyének iránt megrendült a bizalom, megrendült az a tudat, amelynek meggyőződésszerűen kellene élnie a nagy tömegekben, hogy aki a törvényhozás tagja, az igenis kizárólag csak a köz érdekében, csak az állam érdekében, csak a nemzet érdekében működik. (Élénk, helyeslés.) Egyáltalán — nemcsak ezen a téren — világszerte dúló nagy erkölcsi krízisben élünk, amelynek egyes jelenségei, éspedig parlamenteken belül is előfordult, sajnos, valóban előfordult jelenségei megadják az alapot arra, a többit azután természetesen elvégzi az emberiségnek arra való ösztöne, hogy szeret általánosítani és néhány, — sajnos — elég számos konkrét esetből következtet és általánosít, és így egyáltalán megrendül a bizalom az egész testülettel szemben, amelynek egyes tagjai esetleg vétkezhettek, de amely a maga egészében tiszteletreméltó testület. Ha tehát mi azt akarjuk, akiknek az a célunk, hogy lehetővé tegyük a parlamentáris kormányzást Magyarországon, hogy továbbra is nyugalmasabb és a fejlődés felé haladó időszakot teremtsünk meg az országban, ehhez nekünk szükségünk van elsősorban, hogy a parlament tekintélyét a köztudatban helyreállítsuk: szükségünk van arra, hogy a parlamentet tényleg annak tekintse az egész nép, az egész választóközönség, ami, vagy aminek lennie kellene: az állam, a nemzet, a nép ügyének fórumaként, ahol minden egyes elhangzott szó közérdekből történik, ahol a magánérdeknek, az önzésnek szava nincs. Ebből a célból elsősorban arra van szükségünk, hogy ne a parlamentarizmus helyére hozzunk valami újat, hanem magát a parlamentarizmust reformáljuk meg a kor és a haladó élet következményeinek megfelelően. Ebben a reformténykedésben az egyik lépés — nem mondom, hogy ebben megvan minden, de rendkívül fontos lépés — kétségtelenül az összeférhetlenÎÔ7. ülése 1932 június 21-én, kedden, ségi jog reformja. Ezért Örömmel üdvözlöm az igazságügyminsizter urat abból az .alkalomból, hogy átlátta ennek a javaslatnak sürgősségét, megérezte ennek szükségességét és ezt a javaslatot benyújtotta, örömmel üdvözlöm anélkül, hogy ezzel prejudikálni akarnék a, javaslat felett gyiakorlandó kritikámnak. Elsősorban az igazságügyminiszter úrnak és a kormánynak a javaslatból és a javaslat indokolásából kivilágló jóidulatát kell elismernünk és annak tiszta felismerését, hogy itt éppen ebből a szempontból — s azt hiszem, az igazságügyminiszter urat részben ez az elgondolás is vezette — tennünk kell valamit, meg kell reformálnunk az elavult törvényt. Itt mindjárt ki kell térnem arra, hogy nagy egészében a miniszter úr eredeti javaslatát jobbnak tartom a bizottság által módosított javaslatnál, egy-két szakasztól eltekintve. Tudniillik az eredeti javaslatot sem teszem 100 százalékig magamévá, de az eredeti javaslatban egypár szakasz igen precízen, igen világosan, igen szabatosan volt megszerkesztve, amely a bizottság által inkább kuszáltabbá és nehezebben érthetővé tétetett, továbbá a Bródy Ernő igen t. barátom által emlegetett úgynevezett kiskapuk is inkább a bizottsági tárgyalás folyamán csúsztak be. Mindazonáltal a javaslat mellett szólalok fel, ez természetes, minthogy úgy, amint lehetett a bizottságban módosítani, ezeken lehet majd megint a plénumban is módosítani, és úgy tudom, hogy a miniszter úrnak is az a szándéka, hogy minden ilyen, a törvényjavaslat eredeti formájához közeledő szigorításnak ő mellette van. Főképpen azt hibáztatom ebben a bizottság által letárgyalt és módosított javaslatban, hogy indokolatlanul enyhített néhány helyen, azonkívül az eredeti javaslatban, eléggé világos és mindenki által könnyen érthető szövegezést kicsit kuszáltabbá és nehezebben érthetővé tette. Nem akarok most hosszasan a törvényjavaslat minden pontjára kiterjeszkedni, hiszen azt már megvilágították minden oldalról többen az arra hivatottak, így például Hunyady Ferenc gróf igen t. barátom és a múltkor Túri Béla igen t. barátom olyan világos^ és szabatos — hogy úgy mondjam — boncolását adták az egész javaslatnak, hogy arra magamat nem érzem hivatottnak és csak egy-két dolgot szeretnék itt felhozni, amit kritika tárgyává akarok tenni. Itt mindjárt a közszolgálati összeférhetlenségnél nagyon sajnálom, hogy a bizottság nem fogadta el a keresztény gazdasági párt nevében Varga Gábor t. képviselőtársam által beterjesztett indítványt, hogy tudniillik az a köztisztviselő, aki képviselővé választás céljából nyugdíjaztatta magát, képviselői megbízásának megszűntével kérésére — amennyiben kéri — az állami szolgálatba okvetlenül visszaveendő. Tisztán az a célja az úgynevezett köztisztviselői szakasznak, hogy az ilyen ideiglenesen nyugalmazott köztisztviselő függetlenségét mint törvényhozó a kormánnyal és felettes hatóságával szemben megóvja. Szerintem a függetlenségét annál jobban megóvná, ha a törvény kimondaná imperative, hogy amennyiben kéri visszavételét az állami szolgálatba, r visszaveendő, mert így törvényhozói működése folytán nem lehet neki semmi hátránya a parlamentben kifejtett álláspontjából kifolyólag. Kükülönben a közszolgálati összeférhetlenségről annyira kimerítően beszéltek az ebben az ügy-