Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-100

318 Az országgyűlés képviselőházának hónap alatt^ importálnunk kellett. A devizazárlat folytán, Július óta nem tudta ezeket devizában visszafizetni. Felvetem tehát a kérdést: miért volt akkor szükséges bérmentetlen árukat beengedni? Nem lett volna-e egyszerűbb, amidőn a devizazárlat júliusban elrendeltetett, a magyar Államvasutaknak átírni a többi vasúttársaságokhoz, hogy tessék a küldeményeket bérmentesen feladni, mert végeredményben ez csak kényelmi^ szempont az odavaló exportőrnél, hiszen egészen mindegy, mikor lesz a bér megfizetve. Óriási összegek gyűltek így össze, amelyeknek részleges visszafizetése a Nemzeti Banknak amúgy is csekély devizakészleteit veszi igénybe. Ez, azt hiszem, ismét a teljesen hibásan értelmezett presztizspolitikából intéztetett így el. Nézetem szerint nem lehet nekünk folyton presztizsről beszélnünk, (Ügy van! Ügy van! a baloldalon-) mert a presztízsre már nagyon sokszor ráfizettünk, amikor például presztízskérdésnek tekintettük azt, hogy ne mi legyünk az elsők, akik a fizetések felfüggesztéséhez vagyunk kénytelenek nyúlni. De hogy imilyen visszaélések történtek a vasúti fuvarokkal, azt az a tény illusztrálja a legjobban, hogy egy ideig, január—ináreius közötti időben a románok küldtek nekünk kukoricát, a nélkül, hogy ezért devizát kértek volna. Miért tették ezt? Ugyanakkor Csehszlovákiába is küldtek kukoricát és búzát. És mit csináltak? Lökösházáig és Biharkeresztesig lejiben kifizették

1 a fuvart, ott magyar pengővel feladták a kukoricát, amely tranzité ment Csehszlovákiába; a Nemzeti Bank által jelzett kurzusom kapták a cseh koronát és ezzel óriási módon megkárosították a magyar államot. Azt hiszem, ez a lehetőség most már megszűnt. De ugyanez a játék volt például a vasúti jegyekkel is, küföldi emberek itt vették: a vasúti jegyeket azért, hogy olcsóbban utazhassanak. Ugy tudom, hogy ez már meggátoltatott. Hónapokon keresztül azonban így rengetegdeviza veszett el. Mennyivel helyesebb lett volna, ha a külföldről ideérkező küldeményeket csak bérmentesen fogadott volna el a magyar Államvasút és innen kimenő árukat bérmentetlenül szállított volna, amiért devizát kaptunk volna s azt a Nemzeti Bank rendelkezésére lehetett volna bocsátani. Távol áll tőlem, hogy magamat devizavagy bankszakértőnek tekintsem, de ha az ember logikus paraszt ésszel gondolkozik, (Meskó Zoltán: Ez kölliene már ide!) akkor nem tudja megérteni, hogy miért nem lehet nekünk pengőért exportálni. Hiszen akkor kereslet volna pengőben és külföldi viszonylatban is magasabban állana a pengő. Tudom, hogy egy angol ismerősöm, aki a napokban jött ide és aki Londonban magyar pénzt keresett, csak 20 pengőt tudiott ott nagynehezen kapni. Nem értem ezt a devizapolitikát, mert ez az idegenforgalmat is meggátolja. Nem volna-e hielyesebb, ha kereslet volna pengőben külföldön is, ha az idegenek a külföldön vennék a pengőt, a helyett, hogy amikor idejönnek — természetesen ismerjük ezt — a zugforgalomhan adják el az idehozott valutát. A címet ellenzéki pártállásomnál fogva nem fogadom el. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Meskó Zoltán! Meskó Zoltán: T. Képviselőház! Csak ismétlésekbe ' bocsátkoznám, ha rámutatnék az ország nehéz bajaira, ha a mezőgazdaság vészkiáltását hallatnám, ha az ipar tönkremeneteléről és a kereskedőboltok becsukásáról 100. ülése 1932 június 8-án, szerdán. beszélnék. A bajt valamennyien ismerjük, hiszen nem lennénk képviselők, nem lennénk saját népünk szószólója, ha nem ismernénk iitt az ország fővárosában és odakint a bajokat. A rendelkezésre álló 15 pere alatt természetesen csak egy-két kérdésre szorítkozható m. Majd a jövő héten lesz alkalmam az én elgondolásomat és annak a mozgalomnak elgondolását a Ház előtt ismertetni, amely majd hivatva lesz — legalább ezt hisszük, erős meggyőződésünk szerint így is -lesz — az ország bajait orvosolni. Most csak az adósságok rendezéséről, a földteher rendezéséről óhajtok pár szót szólani. A legnagyobb csalódást ez okozta. Meghoztuk a földteherrendezésről szóló törvényt, sokat írtunk, sokat beszéltünk róla, nagy kijelentések hangzottak el itt a Házban, mindenki várta az olcsó hosszúlejáratú pénzt az országban és az eladósodott földmíves társadalom — kicsi és nagy egyaránt — azt gondolta, hogy a hosszúlejáratú amortizációs kölcsönnel rendezheti majd adósságait. Amikor fentjártam a földteherrendezési bizottság szobájában, egyetlen Wertheim-kaszszát sem láttam ott, nekem már akkor gyanús volt a dolog, hogy nincs is pénz, hogy itt igazi rendezés nem is fog történni, ami be is következett. Ezt mondottam az első nap, amikor körülnéztem, mert pénz nélkül adósságokat kifizetni nem lehet. A rendezésnek módja egészen más kell, hoery legyen. A kamatleszállítás — amiről éveken át beszéltünk, amit éveken ke* resztül sürgettünk, de csak részletekben kap tnnk 1—2%-os kamatleszállítást — ma már nem segít. A jobb időkben talán még segíthetett volna, de most napról-napra, szinte azt mondhatnám óráról-órára rosszabodik a gazdasági helyzet, az emberek mindinkább elmerülnek az adósságok tengerében és az a szalmaszál, amit beledobnak nekik, a csak egy-kétszázaiékos csökkentés nem segít rajtuk. Egészen nyíltan meg kell mondani, a gyereket a nevén kell nevezni; az adósságok egy részét igenis el kell engedni.^ Államunk külföldi adósságának egv részét nem bírja fizetni. Az állam soha az életben nem fog talpraállni, ha a külföld csak a kamatot szállítja le bizonyos csekély százalékkal, ha egyszersmind el nem engedi adósságunk tetemes részét, mondjuk 40—50%-át, mert mi máskén nem bírunk fizetni. Lehetnek itt tudósok, akik mást mondanak, akik pénzügyi elméleteket fognak itt felsorakoztatni. Nem tudom, mit fognak mondani, de a józan ész és az élet ismerete alánján merem állítani, hosrv a külföldi adósságok egy részének elengedése és a belföldi tartozások egy részének leírása nélkül ezt az országot gazdaságilag talpraállítani nem lehet. T Képviselőház! Egy másik tárcánál is — örülök, hogy most a pénzügyminiszter úr itt van — már mondottam, hogy állítom, vallom és hirdetem az országnak felelősségem teljes tudatában, hogy el kell következnie annak az időnek, — minél később következik be, annál rosszabb — amikor .a» kisgazda-, a kisiparos- és a kiskereskedőtársadalom adósságait 30—40%kal csökkenteni kell, és — nevezzük ezt akár nemzeti, akár nemzetközi kényszeregyességnek — ennek be kell következnie. A külföldnek is be kell látnia, hogy tőkéjét teljes egészében nem kaphatja vissza, mert társaság, amely ezt az országot tönkretette, amely hazánkat szétdarabolta és életképtelenné tette, vessen magára, mert nem a mi hibánknál fogva nem tudunk fizetni.