Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.
Ülésnapok - 1931-99
Az országgyűlés képviselőházának 99 Hiányra, hogy nincs benne tervszerűség. (Friedrich István: A miénk jó kormány volt, arra nem mondták! — Derültség.) Az a terv megérett. Lassan érett meg, mert nem tőlünk függött, hogy megérlelődjék. Megérett 1924-ben. Azt a tervet, amennyire lehetett, segítettük megérlelődni és nem rajtunk múlt, hogy nem lehetett azonnal eredményt elérni. Én tehát megszoktam azt, hogy az én munkámat is sokszor úgy nézi az a bizonyos közvélemény, mint a dologtalan ember henyélését. Ezzel nem törődöm és az eredmény dicsőségét szívesen át fogom engedni másoknak. (Fábián Béla: Bár már látnánk az eredményt!) T. Ház! A tervszerűséghez tartozik az, hogy a pengő értékét megóvjuk. Magyar Pál t. barátom ma, noha ellenzéki oldalon ül, nagyon szép szavakkal emlékezett meg erről, úgyhogy én nem akarom magunkat dicsérni, de azt merem mondani, hogy tavaly augusztus—szeptember— októberben senki sem merte mondani és nem mondotta azt, hogy a pengő értékállóságát meg lehet őrizni; sőt mindenki az ellenkezőjét vallotta. (Ügy van! Ügy van!) Azt méltóztatik hinni, hogy a pengő magában, ha itt nincs céltudatos munka, sokoldalú munka, (Úgy van! Ügy van!) megállott volna, amikor minden oldalról meg volt támadva? Meg volt támadva belföldön teoretikus és praktikus oldalról gyakorlatilag is és . meg volt támadva külföldön is mindenképpen, és ha a pengő még sem mozdult és megtartotta vásárlóerejét, azt méltóztatik gondolni, hogy ezt el lehetett érni semmittevéssel, vagy pedig csak szónoklatokkal 1 ? Mi nem szónokolunk, az igaz, de nem szónoklatok tartják a pengőt, sőt a szónoklatok sokszor csak ártanak. (Gaal Gaston: A mezőgazdasági export tartja! — Fábián Béla: Az tartja, hogy csak zugforgalomban lehet eladni!) A pengővel kapcsolatban csodálatosan félreértették expozém egyik kifejezését. Mindjárt megmondom, hogy az én kifejezésem tulajdonképpen részben plágium volt. Expozémban azt mondottam, hogy a pengő a magyar nemzet becsülete. Erre kaptam, nem mondom, hogy támadást, de gúnyolást, piszkolódást, hogy én a pénzt, a Mammont állítom a nemzet oltárára. Plágium volt, amit mondottam, mert ezt mondotta az elmúlt napokban itt dicsőített Poincaré úr, aki nem hasonló, hanem sokkal könynyebb helyzetben, egy sokkalta gazdagabb országban rendbe hozta a pénzügyeket nagy energiával. Ő mondta: «Le franc c'est l'honneur de la France.» (Gaal Gaston: Be is csukatott pár bankárt! Pár tucatot!) Az ellenzék is megértette, amikor ő ezt mondotta, hogy a francia frank Franciaország becsülete. Az egész országban ezt — abban az értelemben mondom, mint jelszót — hirdették és minden francia hazafias kötelességének tartotta, hogy ennek a jelszónak a győzelmét elősegítse. Az én kifejezésemnek is ezt a hatását reméltem és vártam és kaptam e helyett vádakat, hogy én a Mammont teszem a nemzet oltárára, hogy én nem tudom milyen kapitalista vagyok stb. Mégis azt tartom, hogy az én becsületemhez van kötve az, hogy a nemzet érdekében mindent megtegyek, hogy ezt a pengőt megmentsem. (Élénk helyeslés és taps.) Tervszerűség van és volt abban a munkában, amely a pengőre vonatkozott. Tervszerűség van egyéb munkánkban is, valamennyiben, de nem hirdetem, mert nem hirdethetem ki előre, mit akarok tenni és hogyan akarom tenni. (Helyeslén.) KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ TX. , ülése 1932 június 7-én, kedden. 299 Wolff t. barátom ma, azt hiszem, nem nagyon igazságosan, a szememre vetette, hogy én presztízspolitikát csinálok a külföldi adósságok dolgában. Biztos benne! Nem hiszem. Én nem csinálok semmiféle presztízspolitikát, mert ismerem magamat, bennem hiúság nincsen, s a magyar nemzet szempontjából nem tartom lehetőnek, hogy a presztízsért bármit is áldozzunk; és ebben egyetértünk t. barátommal. Én arra törekszem külföldi vonatkozásban, hogy a magyar nemzet méltóságát megóvjuk. Ez tőke, elsősorban erkölcsi tőke, de anyagilag is van értelme. Én mindig arra törekedtem, hogy bizonyos nobilitással járjunk el a külfölddel szemben, hogy jogainkat, érdekeinket megvédjük. Ezt a presztízsvádat már hallottam, illetőleg inkább olvastam reám vonatkozólag, amikor a külföldön dolgoztam Magyarország érdekében. Merem állítani, hogy soha a magyar nemzet méltóságának rovására egy hajszálnyit nem engedtem. De hiszen, akik külföldön tárgyaltak, akik külföldi tárgyalásokat vezettek, főként gazdasági téren, amelyek talán még nehezebbek, azok megértik és tudják, hogy nem olyan könnyű egy adós országnak, egy szegény kis izolált országnak egyszerűen hadat üzenni az egész világnak és azt mondani; sic volo, sic jubeo. Azért sem, mert hiszen nekünk — legalább nekem, még ha népszerűségembe kerül is, amire nem vágyom, — még akkor sem szabad csak a jelenre gondolnunk. Nekünk a jövőre kell gondolnunk. Nekem az kell, hogy ha eljön az idő, hogy cselekedjünk, elismerjék kint is ennek jogosultságát és azt mondják: «látszik, mindent megtettek a magyarok, amit tehettek, amikor azonban már nem bírták ki a további erőfeszítést, érthető, hogy tettek a maguk esze szerint, de azért a magyar nemzet méltó arra, hogy megint szóbaálljunk vele.» Mert arra szükségünk lesz, hogy szóbaálljanak velünk. Ha pedig sic volo, sic jubeo-t mondunk, mi kis Dávidok a Góliátnak, amikor nincs parittyánk, nem hiszem, hogy velünk többé szóbaállnának. és erre nekünk gondolnunk kell. Méltóztassanak megengedni, hogy most erre a témára, a külföldi hitelek témájára áttérve, szokásomtól eltérően részben legalább, szöveget olvassak, mert hiszen itt minden szóra vigyáznunk kell, nehogy félreértésekre adhassunk alkalmat. (Úgy van! Ügy van! — Halljuk! Halljuk!) Külföldi hitelezőink túlnyomó része teljesen megérti ma már helyzetünket, de sajnos, nem lehet mondanunk ma sem, amit pedig annakidején már reméltem erre az időszakra, hogy általános volna ez a megértés. Egyesek protestálnak, részben azt állítván, hogy az általuk nyújtott kölcsönök különleges természete részükre különleges elbánást tenne indokolttá, részben pedig az ellen protestálnak, hogy a transzfermoratórium-rendeletben, illetőleg az azzal kapcsolatosan tett kormánynyilatkozatban a népszövetségi kölcsönnek feltétlen elsőbbség biztosíttatott, a zálogokkal biztosított állami rövidlejáratú kölcsönök kamatai és a háborúelőtti államadósságok után az úgynevezett közös pénztárnak fizetendő annuitások tekintetében pedig ígéret tétetett, hogy ha rendelkezésünkre fog állni a kellő mennyiségű deviza, azokat át fogjuk utalni. Ezt hitelezőinknek egyrésze ma is kifogásolja, jóllehet devizahelyzetünk annyira rosszabbodott, hogy ez az előny — sajnos — ma pár tisztán elméleti, vagy legalább is nagyrészben elméleti és jóllehet azok a preferenciák, amelyeket a 41