Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-99

Az országgyűlés képviselőházának 99. kodó válfaján épülhessen fel jövőnk és ha majd akkor idejönnek az idegiének, ne azt ai Walzertranmot lássák, amelyre képviselőtársam beszéde elején allmdált. Éppen azért, mert a t. kormánynak nem egy intézkedésében a realitás felé való iparkodást, annak szándékát, irányát látom, a tárgyalás alatt levő pénzügyi tárca költségvetését elfogadom. (Élénk éljenzés és trips. — A szónokot sokan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Frey Vilmos jegyző: Kertész Miklós! Kertész Miklós: T. Képviselőház! Mindenekelőtt azt a nagy és fájdalmas kérdést kell felvetnem, hogyan van az, hogy ennek a hetek óta folyó költségvetési vitának menete egyre kevesebb és kevesebb érdeklődést kelt az ország közvéleményében. Hogyan van az, hogy a vita folyamán a Képviselőház padsorai túlnyomórészt üresek, legfeljebb csak turbulens jelenetek vagy botrányok alkalmával telnek meg, hogy van az és mi az ôka annak, hogy az ország közvéleménye még csak azt sem tudja, hogy nálunk Magyarországon ezidőszerint költségvetési vita folyik. Ha erre a feleletet keresem, akkor abban kell megtalálnom, hogy a többhetes költségvetési vita során egyetlen egy olyan kérdés, egyetlen egy olyan konkrét elhatározás se történt, amely az ország népének helyzetén valóban segíteni tudna és akarna. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Azt érzi künn a nép és azt kérik künn a tömegek, hogy ezt az országot legfeljebb adminisztrálják, de nem vezetik. Azt érzi, hogy itt egy egészen önkényes módon összeállított költségvetés egyszer beterjesztetvén, nincs a világon az a hatalom, amely ebből a költségvetésből a felesleget, a túldimenzionáltat, a tékozlást, a helytelent lefaragni tudná és amely ebbe a költségvetésbe a szükségest, a hasznosat, a nélkülözhetetlent bele tudná vinni. Azt érzi, hogy elsikkadt itt azoknak a hatalmas kenyérért váró és kenyérért dörömbölő ipari mezőgazdasági munkástömegek érdekeinek szempontja, amelyek csak egyre várnak és csak egyre figyelnének föl, arra, ha a parlament tanácskozásába valami biztató, valami remény fckeltő, valami a jövőt alátámasztó ígéret vagy cselekvés sugározna feléjük. Előttem szóló t. képviselőtársam az elakadt szekérről beszélt, nem kívánván vizsgálni azt, vájjon hol volt a hiba, a szekér volt-e gyenge, avagy rozoga, avagy az útban volt a hiba. A hiba ott van, hogy ebben az országban igen kevesen ülhettek mindig a szekéren, egypáran a saroglyában, a túlnyomó többség pedig gyalog, sőt mezítláb kullogott a szekér után. {Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Malasits Géza: Húzta a szekeret!) Ez itta lényeges és a döntő baj, hogy ebben az országban most több százezer mezőgazdasági munkás és törpebirtokos kérdezi azt, hogy mi lesz holnap, hogy honnan szerez be családjának kenyeret, megélhetést és nem kap erre feleletet. Kétszázharmincezer állástalanná lett kenyértelenné vált ipari munkás dörömböl, követel, őrzik itt a kapukon és nem kap feleletet arra a kérdésre, hogy amikor itt az ipar lehanyatlott, visszafejlődött, amikor Magyarország ipari kultúrája mindenképpen, azt mondhatnám, szinte már az ebek harmincadján van, mi lesz ezzel a 230.000 emberrel, aki valamikor ipari munkás volt ebben az országban és aki talán már nem is remélheti, hogy valaha még szakmájában elhelyezkedést találjon. Lehet ezeknek a kérdéseknek elintézését az erők szabad mérkőzésére, a laisser faire, laisser ülése 1932 június 7-én, kedden. 265 aller régen megbukott teóriájára bízni?« Könnyű volt e mellett az elvi álláspont mellett megállani akkor, amikor Magyarországhatalmas, 50 milliós birodalom közepében állandó fejlődés mellett, állandó iparosodás közepette ide szívta fővárosába, a főváros perifériáira a vidék proletárjait, akiknek lába alól kicsúszotta föld és itt kialakított maga körül egy hatalmas és jelentős ipari munkáshadsereget. Most mintha megindult volna ennek a folyamatnak ellenkezője. Igen ám, de hol van most az az erő és hol van az a tervszerű akarat, amely visszavezetné a faluba és visszavezetné a kenyéradó földhöz azt a negyedmillió embert? (Az elnöki széket Puky Endre foglalja el.) Azt kell mondanom, hogy itt a parlamenti viták során elsősorban és főképpen ellenzéki részről, de egynémely kormánypárti felszólalásban is, elhangzott egy csomó konkrét javaslat, egy csomó konkrét ötlet, meggondolás és terv. (Mojzes János: Falra hányt borsó!) De ezeknek semmi visszhangjuk nem volt, különösen nem volt a kormányzati tényezők részéről. Kezembe került éppen most a Magyar Mezőgazdasági Társaság egy átirata, a második vagy harmadik. Ez utal arra, hogy Németországban a hat és félmillió munkanélküli exisztenciához juttatását illetően keletporoszországi telepítési tervek merültek fel, és hogy ezek a tervek eme átmeneti incidens miatt, amelyet a von Papen-kormány jelent, nem kerülhetnek le a napirendről, ezeknek a terveknek az aktualitását ez semmiképpen sem fogja megdönteni és megsemmisíteni. Ennek nyomán azt mondom, hogy nálunk is legalább 2—300.000 katasztrális holdnak parcellázásra, telepítésre való alkalmassá tétele az, ami a legsürgősebb követelmény. Hivatkozik arra, hogy hazafias kötelességet vél teljesíteni akkor, amikor a katasztrofális helyzetben lévő mezőgazdaság erdekében az illetékesek számára rámutat a telepítés és parcellázás szükségességére. (Mojzes János: Csepp a tenger vizében! Legalább 2—3 millió, nem 200—300.000 hold! — Kállay Tamás: Ezt maguk a földtulajdonosok is szeretnék!)Ezt a cseppet sem hajlandó azonban beadni, egyetlen lépést sem hajlandó megtenni. A t. kormánytábor kivonult, a miniszter úrnak is sürgősebb teendője akadt és én, ha majd meg fognak kérdezni, vájjon azokat az érdekeket, amelyeket itt képviselnünk kell, hogyan képviseltem, nem mondhatok egyebet, mint azt, hogy: ugyan, a kutya sem törődik a ti érdeketekkel, kenyeretekkel, a ti holnaptokkal, jövőtökkel. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Nem mondhatok nekik egyebet, ez a becsületes válasz, amellyel tartozom. (Buchinger Manó: tJgy van, ez a szomorú igazság!) Itt van a minden oldalról vitatott transzferalap kérdése. Pénzügyeink egyik belföldi őre, az egyik napilap vasárnapi számában cikket írt «Külföldi hitelező alapja» címen. Olimpuszi nyugalom, olimpuszi magasságok fölénye árad ebből a cikkből és csak azt az egyet nem tudja meg az ország népe, hogy az ott hevem 35*2 millió pengővel, amelyet valutában amúgy sem tudunk a külföldnek kifizetni, amelyet innen, ebből az országból elvinni, azt mondhatnám, az ország nyomorgó népe elleni bűnös könnyelműség, mikor rendelkeznek abban az értelemben, hogy a hanyatló gazdasági életnek, a gazdasági élet már-már elakadó vérkeringésének valami haszna, va-