Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-90

234 Az országgyűlés képviselőházának miért nem kért eddig maga ellen fegyelmit? Végre is nagy cm súlyos tényállítások voltak. Többek közt például a napilapokban is szerepelt, de itt is hangot nyert az az állítás, hogy az államtitkár úr az állami gyermekmenhely autóját használja kiszállásain, de a napidíjat következetesen felszámítja. (Büchler József: Es a bútor!) A bútor ügyéről is szóltam már. Ezek olyan dolgok, amelyek minket megdöbbentenek és nem vagyok hajlandó ezek felett napirendre térni. Ha tisztító munkát végzünk, akkor ne legyünk tekintettel se jobbra, se balra, (Helyeslés a baloldalon.) hiszen kistisztviselők máról-holnapra kirepülnek állásukból, és viselik tévedéseiknek legsúlyosabb konzekvenciáját. En teljes tisztelettel vagyok minden köztisztviselői szempont iránt, de éppen a köztisztviselők érdekében kívánatosnak tartom. hogy itt példát méltóztassanak statuálni. Arról is beszélt előttem szólott t. képviselőtársam, — én is tudok. íóla — hogy bár a legfőbb állami számvevőszék egy fegyelmi vizsgálat kapcsán utasítást adott Angyal Kálmán miniszteri tanácsos úrnak, hogy 23.000 pengőt fizessen viszsza, ez neki eíengedtetett. Nem tudom, ki javasolta a t. miniszterelnök úrnak, hogy ez a visszafizetés ne történjék meg, kíváncsi vagyok rá, ki tette ezt a javaslatot és milyen alapon történt ez. (Fábián Béla: Elengedték!) Hogyan egyeztethető össze egy állami funkcionárius egyéni méltóságával és etikai érzésével az, hogy amikor ő a legfőbb felügyeleti és ellenőrző hatósága az alája tartozó egyes intézményeknek, ugyanakkor azoktól fizetést élvezzen. Mert úgy tudom, hogy az egyik államtitkár úr, akiről az előbb szóltam, a Stefánia Szövetségnél havonta bizonyos összeget élvez, holott ez az államtitkár az, aki felügyeli és ellenőrzi azt a szövetséget. Engedelmet kérek, bármilyen kínos is rám nézve, aki nem szeretek ilyenféle személyes kérdésekkel idejönni, — hisizen méltóztatik a t. Ház ismerni — kénytelen vagyok ez ügyekkel foglalkozni, — mert ezek a dolgok olyan régóta folynak a nagy nyilvánosság előtt, hogy a közvélemény megnyugtatása és a Ház komolysága érdekében is, radikális intézkedésekre van szükség. Tisztelettel kérem a miniszterelnök urat, akiben megbízunk, — mert hiszen olyan gesztusai voltak, hogy ezen a téren nem ismer sem regardot, sem mellékszempontokat, egyedül csak erkölcsi szempontokat — méltóztassék tiszta helyzetet teremteni. Annál is inkább szükséges ez, mert^ hiszen kegyetlen intézkedésekre van_ kényszerítve a miniszterelnök úr, mint népjóléti miniszter akkor, amikor leszállítja például a karitatív^ segélyezésiek összegét, miinek folytán a szegény asszonyok és emberek, akik odaáldozták vagyonukat a nemzeti ügy oltárára, most sokkal kisebb összegekkel, apró kis havi segélyösszegekkel, vagy egy évre kiutalt segélyösszegekkel kénytelenek megelégedni, amit nagyon fájdalmasan ítélek meg. Nálam járt a napokban egy valamikor igen kiváló, dúsgazdag emberekből és asszonyokból álló küldöttség, akik egykor igen nemesemlékű tevékenységet folytattak, igen kiváló emberek feleségei voltak, özvegyei lettek s ma, amikor leszállított segélyösszeget kapnak, egyáltalában nem tudnak boldogulni és elpusztulnak. Felhívom a miniszterelnök úr figyelmét erre a r momentumra is, méltóztassék ennek a karitatív segélyezésnek kérdését megvizsgálni, annál is inkább, mert ha eszébe jut az embernek a hadikölcsön jegyzés egész sötét háttere és az a hadikölcsönvásárlás, amely a népjóléti »Ö. ülése 1932 május 2'4-én, kedden. minisztérium részéről történt, amely százezer pengős veszteséggel zárult, ha ezt a kontrasztot szembeállítja az ember ezzel a segélyezéssel, ez igen alkalmas a lelkek végső elkeserítésére. Ezeket voltam bátor a miniszterelnök úr figyelmébe ajánlani. A címet nem fogadom el. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Györki Imre! Györki Imre: T. Képviselőház! Körülbelül egy évvel ezelőtt Hajdú vármegye együk megyei városában volt hivatalos elfoglaltságom, ahol, amikor megtudták az ottani hadigondozottak, hadirokkantak, hogy ott vagyok, felkerestek és azt a kérést intézték hozzám, hogy a közeljövőben a parlament elé kerülő rokkanttörvényben a lehetőség szerint támogassam azokat az érdekekek amelyeknek megvédése az ő szempontjukból kívánatos. Ezeknek a jámbor, szerencsétlen és jobb sorsra érdemes embereknek már akkor megmondottam, hogy ne higyjenek abban, hogy komoly az akkori kormánynak az a törekvése, hogy a rokkanttörvényt a Képviselőház elé akarja vinni, le akarja tárgy altatni és ha le is akarja és le is fogja tárgyaltatni, ez a törvény lényeges enyhülést és javulást az ő szempontjukból jelenteni nem fog. Már akkor megmondottam nekik, hogy az akkori kormánynak az az ígérete, hogy rokkanttörvénnyel kíván a Ház elé jönni, tulajdonképpen ugyanaz, mint ami 1926-ban is lejátszódott, amikor közvetlenül a Képviselőház feloszlatása előtt beterjesztették az adócsökkentéséről szóló törvényjavaslatot, majd pedig amikor a képviselőválasztások megtörténtek, az új Ház egy adófelemelési törvényjavaslatot volt kénytelen tárgyalni és amit akkor megmondottam, most száz százalékig beigazolódott. Azóta eltelt egy esztendő, ennek a kormánynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy elővegye a 12 év óta állandóan és állandóan, évről-évre sokszor beígért rokkanttörvény letárgyalását, mert még a tervezetig sem jutottak el, vagy legalább is a tervezet még nem tart ott, hogy komoly, érdemleges tanácskozás tárgyává lehessen tenni. Ahelyett azonban, hogy a kormány ezzel a rokkantjavaslattal jött volna, jött egy új költségvetéssel, melyben a rokkantak ellátására felvett összeget a multévi 19,436.000 pengővel szemben 17 millióra szállítja le, leszállítja percentuálisan és olyan összegre, amelyhez fogható percentuális leszállítás a többi költségvetési tételeknél egyáltalában nincs, különösen nincs azoknál a tételeknél, melyeket pedig minden nagyobb nehézség nélkül meg lehetett volna szüntetni, nemcsak leszállítani. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a rokkantak részére fordított összegeket, amelyeket ezek a szerencsétlen emberek kapnak, még jó gazdasági viszonyok mellett is, teljesen értéktelen filléreknek lehet tekinteni, akkor méltóztassanak elgondolni, miknek lehet tekinteni ezeket a tételeket a mai rossz gazdasági viszonyok mellett. Hiszen a jó gazdasági viszonyok mellett még feltételezni lehetne és el lehetne képzelni, hogy a rokkanatakat el lehet helyezni, hogy el tudnak helyezkedni a gazdasági életben és azon minimális fillérek és pengők mellé, amelyeket az állam kiutal részükre, mégis tudnak a maguk erejéből valamit keresni és nyomorúságos életüket valahogy el tudják tengetni. Ma azonban, amikor ott tartunk, hogy az egészséges, ép munkás sem tud elhelyezkedni hosszú hónapokon keresztül, ma, mikor ott tartunk, hogy negyven évnél idősebb