Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-94

438 Az országgyűlés képviselőházának kell teremteni az irodalompolitikában. Ezt hiányoltam a múlt kultúrpolitikai programmban és azt szeretném, ha a miniszter úr irányt mutatna ezen a téren és a cselekvés terére lépne, amit már volt szíves az általános vita során megígérni. A címet nem fogadom el. Elnök: Szólásra következik? Takách Géza jegyző: Madai Gyula! Madai Gyula: T Ház! A kultusztárca vitája, amint annak tanúi vagyunk, ebben az esztendőben meglehetősen rezignált hangulatban folyik. A felszólalások legnagyobb része egy-egy SOS kiáltás bizonyos jobb sorsra érdemes kultúrintézmények megmentése érdekében, de sajnos, hallunk itt nekrológokat is olyan intézmények vagy a kultúra olyan ledöntött bástyáinak romjai felett, amelyek nagy kulturális hivatást voltak hivatva 'betölteni. En magam szintén ilyen nekrológ hangot vagyok kénytelen hallatni, amikor megemlékezem egy igen fontos közoktatásügyi őrhelynek, a győri tankerületi főigazgatóságnak megszüntetéséről, amelyet a költségvetés indokolása, mint befejezett tényt jelent be és amely tudomásom szerint e^y miniszteri rendelettel július elsejei érvénnyel immár végre fog hajtatni. Nagyon jól tudom, hogy ez a kultúresonkító munka nem a miniszter úr egyéni iniciatívájából történik, hanem a takarékossági elv parancsából, mégis lehetetlen, hogy azoknak a kultúrmunkásoknak nevében, akik a középfokú oktatás ügyét ex offo is szívükön viselik és az ezzel kapcsolatos intézkedések kihatását haza-' fias lelkiismeretük mérlegére teszik, legalább egy jajszót ne hallassak és be ne jelentsem helyettük legalább is elvi tiltakozásunkat. Eddig Magvarországon hat tankerületi főigazgatóság működött, ezt most az új miniszteri rendezés ötre redukálta olyanformán, hogy a győrkerületi tankerületi főigazgatóság ügykörét, egész hatáskörét elosztotta a székesfehérvári és a budapestvidéki tankerületi főigazgatóságok között. Azt hiszem, nem keU behatóbban magyarázni, hogy ez a rendelkezés a középfokú oktatás felügyeletének, a pedagógiai irányításnak érdekét nem fogja szolgálni. Két főigazgatóság ezzel a munkatöbblettel megterhelve, az ellenőrzéseiéit, a tanulmányi irányításnak olyan beható foganatosítását nem teljesítheti, mint teljesíthette azelőtt. De be kell jelentenem a középiskolai tanárság nevében is a mélységes megütközést afelett, hogy itt a tanári státus birtokállományának megcsonkításával is szemben állunk. A középiskolai tanárságra nézve, amelynek létszámát ez a^ költségvetés 25-tel redukálta, ez a rendelkezésaz előhaladás tekintetében is új pozícióveszteséget jelent. Midőn ennek a rezignált közhangulatnak és bizonyosfokú tiszteletteljes tiltakozásnak kifejezést adok, ezt abban a reményben teszem, hogy a miniszter úr ezt az ősi intézményt, a győri tankerületi főigazgatóságot, amely a főigazgató kiváló személye folytán is igazán elsőrendűen felelt ^ meg felügyeleti hivatásának, (Pintér László: TTgy van!) jobb időkben, a pénzügyi helyzet javulásával, a feldúlt közállapotok normálisabb mederbe zökkenésével, ismét vissza fogja állítani, annyival is inkább, mert a miniszter úr maga is kijelentette, hogy nem mindig az intézmények megszüntetéséről, hanem szüneteltetéséről van szó. Legyen szabad tehát hinnem, hogy a miniszter úr a középfokú oktatásnak ezt a hivatali bástyatornyát, ezt a főigazgatóságot nem a megszüntetendő, hanem 9U. ülése 1932 június 1-én, szerdán. csak a szüneteltetendő intézmények galériájába fogja besorozni. Ezek előrebocsátása után legyen szabad megemlékeznem az előadó úr beszédének egy passzusáról, amelyben különös lendülettel emlékezett meg az állami színházak helyzetéről, dotációjáról és az állami színházak várható sorsáról. Beám azt a benyomást tette az előadó úr beszéde, hogy ő valami képzelt vagy valóságos ellenséggel szemben turulmadárként védi ezeket a nemzeti intézményeket, mint a magyar nemzeti kultúra büszkeségeit. En el tudom képzelni, — megvallom egész őszintén — hogy az Operaházat, amely mégis a tömegektől távolálló klaszszikus zenének az otthona, egy ilyen barbár takarékossági hullám valóban ledönti valamikor. De nem tudom elképzelni az ország pénzügyi helyzetének, politikai közhangulatának olyan fordulatát, hogy a Nemzeti Színházat, amelynek a múltja immár csaknem százesztendős és amelyet a Vörösmarty Mfihályok, a Széchenyi Istvánok hazafias lángbuzgalma hozott létre, s a nemzeti áldozatkészség tartott fenn, elbukni engednék, hogy a nemzet a Nemzeti Színházat, a magyar nyelv, a magyar drámairodalom, a magyar művészi erők kifejlődésének ezt az ősi templomát lezülleni, vagy lerombolni hagyná. En nem hiszek ebben mindaddig, míg ez a nemzet éppen Vörösmarty Mihálynak a dalát, a Szózatot vallja a maga nemzeti énekének. Ezzel, t. Ház, kifejezést akartam adni őszinte piétásomnak a Nemzeti Színház nagy rendeltetése iránt, amelyet írók, kultúrpolitikusok különféleképpen fogalmaztak meg és azt hiszem, hogy akkor járunk közel az igazsághoz, ha a Nemzeti Színház hivatását egy mondatba sűrítve talán akként határozzuk meg, hogy: a Nemzeti Színház rendeltetése a^ nemzeti irodalom nyelvi, etikai, esztétikai értékeit konzerválni és fejleszteni, (Ügy van! Ügy van!) a jövő számára megőrizni, s magyar művészi erőket, magyar írói tehetségeket nevelni a nemzeti kultúra számára. (Ügy van! a jobboldalon.) Amikor tehát ennek a színháznak működését vizsgálat alá vesszük, ezeknek a nagy, elvi sarktételeknek a szemszögéből kell azt bírálat tárgyává tennünk. T. Ház! A Nemzeti Színház legutóbbi decenniumán végigtekintve, lehetetlen szóvá nem tennem egy fontos kormányzati elvet, amelynek gyakorlati kihatásait hátrányosan látom érvényesülni a Nemzeti Színház működésében az utóbbi tíz esztendő alatt, (Halljuk! Halljuk!) Ez a kormányzati elv pedig az, hogy a kultuszkormány a Nemzeti Színház egész működéséért, tehát a Nemzeti Színháznak nem csupán pénzügyi gazdálkodásáért, de művészi vezetéséért is politikailag felelős. En tehát nem tudom száz százalékig magamévá tenni azt a túlságosan szabadszellemű, azt a túlságosan liberális felfogást, amely a művészi t vezetést minden vonatkozásban szinte felelősség nélkül a színház igazgatójának szuverén hatáskörébe utalja. A felelősség legalábbis közös, de a színházvezetés erkölcsi, nemzeti, politikai gestióiért a parlamenti felelősséget a kultuszminiszternek kell vállalnia. T. Ház! Ha az elmúlt decennium során észlelt tüneteket, melyek a Nemzeti Színház működésevei kapcsolatosak, teszem vizsgálat tárgyává, meg kell állapítanom, hogy a főfelügyelet túlliberális értelmezésének a vezetésben, sajnálatos konzekvenciái mutatkoztak. A botlásoknak egész sorozatával találkozunk, (Halljuk!