Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.
Ülésnapok - 1931-94
Az országgyűlés képviselőházának 94. pedig a legtehetősebb rétege, elsősorban az ilyen művészi szenzációkat tekinti olyan alkalomnak, amelyen az Operaházban megjelenik. Az idegen előadók szerződtetése egyrészt nevelőleg hat és módot ad az itthoni tehetségeknek arra, hogy kitűnjenek az idegen művészek mellett, másrészt azonban üzlete az Operaháznak. Az Operaháznak figyelembe kell vennie költségvetését, hiszen itt is elég sok felszólalás hangzott el mellette és ellene, hogy elég-e vagy nem. Az igazgató kötelessége, hogy az állami támogatásból kijöjjön, kötelessége tehát, hogy az üzleti szempontokat figyelembe vegye. Előfordulhat, hogy a számítás utólag nem válik be, többnyire azonban, legalább a múlt szezonban, bevált, nem látom be tehát a jogosultságát az ez ellen elhangzott támadásoknak. • A magyar énekesek külföldre való elszerződése, amit szintén szóvá tettek a pénzügyi bizottságban, az én meggyőződésem szerint nem annyira pénzért, mint inkább dicsőségért történik <az énekesek részéről. (Dinich Ödön: Pénzért!) Pénzért talán közvetett vonatkozásban, annyiban, hogy a közönség egy része csak akkor ismeri el igazán kiválónak az énekest, ha annak kiválósága a külföldi szerződéssel kvázi fémjelezve van már. De semmiesetre sem lehet hibának tartani a külföldi szerződést abban az esetben, ha megfelelő magyar erők maradnak itthon is, akik a szerepkört be tudják tölteni. Ebben az esetben nem lehet kifogás tárgyává tenni a magyar tehetségeknek ezt a külföldi exportját. Az Operaházzal kapcsolatban fel kell említenem az Operaház műszaki berendezésének, de az egész operaházi épületnek is azt az elavult voltát, amit Beck Lajos t. képviselőtársunk is felemlített és ami csakugyan annyira előrehaladott, hogy az Operaház renoválása talán egy esztendővel sem halasztható el. Való az, hogy a villanyvilágítás bevezetése óta az Operaház műszaki berendezésében semmiféle újítás nem történt. A világítással kapcsolatban, de általában az egész berendezésben sürgős újításokra volna szükség. Es szükség volna arra, hogy az eredetileg udvari színháznak épült magyar királyi Operaház demokratikusabbá tétessék és demokratikusan építtessék át. Ebben a tekintetben bizonyos, talán érthető szubjekív szempontokat félre kell tenni és be kell látni azt, hogy a mai viszonyok mellett in(Az elnöki széket Puky Endre foglalja el.) kább több olcsó ülőhelyre, mint nagyszámú páholyra van szükség. (Ügy van! Ügy van!) Ebben a tekintetben bizonyos kezdő lépések történtek is már. A magam részéről szükségesnek tartom, hogy ezeket a lépéseket további lépések kövessék (Dinich Ödön: Helyes!) és a páholyok helyett az épület külső szépségének megóvásával és annak sérelme nélkül az erkélyrészek s z aporí ttassanak. T. Képviselőház! Az együttesekről szólván, a Nemzeti Színházra vonatkozólag akarom megemlíteni még csak azt, amit Beck Lajos t. képviselőtársunk a bizottságban igen erősen kifogás tárgyává tett és aminek hiányát nagyon fájlalta, ez pedig szerinte a naiva szerepkörnek betöltetlen volta. Naiva csakugyan nincs. Naiva nem születik. Ez a nőtípus, ez a 20—30 évvel ezelőtt közkedvelt nőtípus nem^ a színházból, hanem az életből veszett ki. (Dinich Ödön: Azért nem muszáj 40 esztendős naivakat szerződtetni! A korhatár a Nemzeti Színháznál 40 esztendő! Ott kezdődik a naiva!) Kérem, naiva nincs, ez a szerepkör kihalt, aminthogy ülése 1932 június 1-én, szerdán. 435 a világ átalakul, folyton fejlődik. Én Beck Lajos t. képviselőtársamhoz akartam adresszálni ezt az őszinte sajnálkozásomat, amelyet most Dinich képviselőtársamhoz adresszálok, hogy tudniillik bármennyire fáj is, le kell számolnunk azzal, hogy az idő halad, egyes típusok kivesznek, (Farkas István: A naivak öregednek!) más típusok alakulnak és akármennyire sajnálja is valaki egyénileg teljesen érthető módon az ifjúi impressziók idejének elmultát, ezen semmiféle színház igazgatója semmiféle varázserővel nem segíthet. (Dinich Ödön: Lehet!) Ügy külsőleg, mint belső struktúrában átalakulnak a művészek és egyáltalában az egész élet, átalakul a szerepkör is és még a Shakespeare-hősök előadói is egészen mások ma, mint voltak 50 esztendővel ezelőtt. Ez a bizonyos átalakulás, amely egyébként a művészi stílusok kialakulásánál erős tényező, ez az egész külső és szellemi világfelfogást átalakító haladás érvényesül itt is és én nem hiszem, hogy a legnagyobb jóakarat mellett is az igen t. képviselő úrnak erre irányuló kívánságát bármely színházigazgató honorálni tudná. Az előbb elhangzott beszédre vonatkozólag a Nemzeti Színház együttesével kapcsolatban igazat adok t. képviselőtársamnak abban, hogy a Nemzeti Színház együtteséből néhány fiatal művésznő valóban hiányzik. A legutóbbi idők utánpótlása inkább a férfiművészek körében történt, mint a művésznők körében. (Dinich Ödön: Na tessék, igazat ad nekem a képviselő úr!) Dehát ez pénzkérdés, olyan pénzkérdés, amelyet az én szerény véleményem szerint is meg kell oldani. Egyébként, hogy a Nemzeti Színház együttese milyen kiváló, arra vonatkozólag nem kell más bizonyítékot felhoznom, mint hogy a Nemzeti Színház egyes tagjait állandóan vendégszereplésekre igyekeznek — talán a kelleténél is sűrűbben — megnyerni a magánszínházak, ami mindenesetre annak a bizonyítéka, hogy azok a Nemzeti Színház művészeinek kvalitását meglehetősen értékelik. Bajor Gizi, Vaszary Piroska, Kiss Ferenc, Rózsahegyi Kálmán — hogy a többit ne említsem — olyan márkák (Dinich Ödön: Márkák! Ügy van!) nemcsak a magyar színházi életben, de külföldi viszonylatban is olyan értékek, amelyekre csak a legnagyobb elismeréssel lehet tekintenünk. (Dinich Ödön: Ügy van!) Ugyanezt kell megállapítanom az előbb említett két fogyatékosságtól eltekintve az Operaház művészeire vonatkozólag- is. Basilidesz Mária, aki mindenütt az egész világon a legnagyobb elismeréssel vendégszerepel, Báthy Anna, Bodó Erzsébet, aki Drezdában szerepelt a közelmúltban nagy sikerrel, Némethy Ella, aki a milánói Scalaban játszott, Relie Gabriella, aki most volt Berlinben, Szabó Lujza, Halmos János, akiről az előbb említést tettem, Kálmán Oszkár, akit Berlinbe akarnak szerződtetni, Losonczy György, Palló Imre, Rosier Endre, Svéd Sándor, akinek svájci ajánlata van, Székely Mihály, akit Bécsbe és Drezdába hívnak és Závodszky, aki, mondom, az összes Wagner hőstenórszerepeket énekli, olyan névsor, amelyre az Operaház méltán büszke is lehet. Ennek a szereplő gárdának kiválósága természetesen meg is látszik az előadásokon. Örömmel kell megállapítanom, hogy például az Operaházban legutóbb a Hegyek alján című opera előadása olyan volt, amelyben igazán a legnagyobb igények mellett sem lehetett kivetni valót és nem lehetett még hozzá kívánni valót találni. Radnai Miklós, az Operaház igazgatója, — 60*
