Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-93

396 Az országgyűlés képviselőházának színházi helyreállítási munkálatokra önként 100.000 márkát szavazott meg. Olaszország a milanói Theatro Alla Scala költségvetését a jegybevételek után az állami illetékeken felül a színház javára szedett pótilletékekkel biztosítja, amelyek progresszíve tízlírás jegynél 60 centézimóig emelkednek. T. Ház! Ha ezeket az adatokat vizsgáljuk, akkor arra az álláspontra kell jutnunk, hogy valóban elérkezett az utolsó órája annak, hogy Budapest székesfőváros ne csak az előnyeit élvezze az állami színházaknak, hanem azoknak fenntartásához is járuljon hozzá. (Karai'iáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nagyon szükséges! — AndaháziKasnya Béla: A villanyszámlát engedjék el!) Járuljon hozzá részben szubvencióval, de legalább is azzal a negatív szubvencióval, hogy a villanyt, a gázt, a vizet ingyen szolgáltassa a színháznak rendelkezésére és legalább vigalmi adót ne szedjen ott, ahol a kultúra terjesztéséről van szó. Itt kell megemlékeznem arról az állítólagos ellentétről, amely egyesek véleménye szerint az élő művészetek — jelen esetben az állami színházak — és a gépművészet között művészeti téren is szükségszerűen fennáll, amely azonban szerény véleményem szerint legalább művészeti téren semmi esetre sincs meg. A gépművészet alapja csak az élő művészet lehet. A gép ma a gazdasági élet minden ágazatában az ember segítőtársából hovatovább zsarnokává fejlődött, ez a háziállat, amelyet az ember önmaga használatára teremtett, veszedelmes szörnyeteggé fejlődött, amely hova-tovább alkotóját, az embert és az egész gazdasági életet elnyeléssel fenyegeti. Ez a gép, ez az újkori sárkány szerény véleményem szerint nem nyelheti el az élő művészetet, ha csak saját halálát előidézni nem akarja. Az élő művészet marad mindig a gépművészet alapja. A nagytőkének, amely természetének megfelelően a gépművészetre vetette magát, nem szabad megfeledkeznie a kistőkésekből álló egyéni élő művészekről. (Andaházi-Kasnya Béla: Kértük, hogy adóztassák meg a gépipari zenét és a miniszter úrban meg is volt a hajlandóság.) Ha a gépművészetet alimentáló nagytőke meg is fizeti az élő művészeket azokkal a fellépti díjakkal, amelyeket nekik fizet, semmi esetre sem fizeti meg azt a nevelő munkát, azokat a költségeket, amelyeket az állami színházak a művészek felfedezése, reklamirozása, kitanítása terén tisztán egyedül viselnek. A kész művészeket azután a gépzenét alimentáló nagytőke azok művészi hírnevének tetőpontján, művészi tudásuk teljében kisajátítja a maga céljaira a nélkül, hogy a — mondhatnám — termelési költségekben résztvenne. Ez helytelen, nem méltányos és nem tartható fenn, kérem azért az igen t. kultuszminiszter urat, akinek a színházak iránti érdeklődése és szeretete igen örvendetesen közismert, minél előbb találja meg a módját annak, hogy a gépzene is legalább részben ezeket a színházakat terhelő költségeket viselje- (Andaházi-Kasnya Béla: A gépzenének magának érdeke!) Akárhogy oldódik meg ez a két kérdés, a fővárosi támogatás és a termelési költségekhez való hozzájárulás kérdése, tény az, hogy a múltban és a jelenben az állami színházak kizárólag az állami támogatásra és a jegybevételekre voltak utalva. Ezek a jegybevételek természetesen csökkentek, csökkentek az álta93. ülése 1932 május 31-én, kedden. lános világválság következtében nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt a világon es Magyarországon is elsősorban csökkenniök kellett az állami színházaknál, amelyeknek törzspublikuma, a tisztviselőosztály, a lateinerosztály és a földbirtokososztály a legjobban szenvedett a válság folytán és amely osztályok vállán akarta az állam a szanálást elsősorban megkísérelni. Amikor Reinhardt Miksa viszszavonul a színházak vezetésétől pénzügyi okoknál fogva, amikor a magánszínházak nem győzik siettetni a kapuzárás időpontját, hogy a deficitet csökkentsék, akkor igazán a legnagyobb dicséret illeti meg az állami színházakat, hogy még mindig játszani tudnak és hogy ilyen körülmények között — erre az egy részletre kénytelen vagyok kitérni — az új daraboknál olyan kiállítást tudnak produkálni, mint amilyent produkálnak. Nagyon jól emlékszem a nemrég multnak arra az idejére, amikor a közvélemény szinte természetesnek tartotta, hogy az állami színházak a magánszínházakkal nemcsak a kiállítás dísze és pompája, de művészi ízlése tekintetében sem konkurrálhattak. Ezt megszokta a közvélemény, mint alapigazságot, örvendetesen kell megállapítanom, hogy most ez a helyzet teljesen megváltozott és éppen ellenkezőleg: az állami színházak, amelyeknek pedig igazán csak fillérek állanak rendelkezésére a darabok kiállításához, olyan kiállítású új darabokkal lépnek a közönség elé, hogy — amire azelőtt nem volt példa — a díszleteket a közönség rendesen megtapsolja. Itt csak utalni vagyok bátor arra, hogy a Kamara-Színházban a Gyöngykaláris előadása alkalmával minden egyes kép előtt, amikor a függöny felgördült, boldog örvendezés moraja futott végig a publikumon, amely azután lelkes tapsban tört ki. Annyira tetszettek a díszletek. (Andaházi-Kasnya Béla: De a díszlettervezőt elbocsátották!) Nem bocsátották el. (Andaházi-Kasnya Béla: Oláht kitették a Nemzetiből, most az Operánál, másutt szerződtették! — Jánossy Gábor: Áthelyezték jobb állásba! — Zaj.) A legnagyobb elismerés hangján kell itt megemlékeznem Oláh Gusztávról (Andaházi-Kasnya Béla: Azért említem meg: kitűnő és mégis elbocsátották. Nagyon jó!) és ízig-vérig művész munkatársairól, akik nagy gonddal és lelkesedéssel ezt az örvendetes eredményt elérték. (Andaházi-Kasnya Béla: Kérem, aláírom, de elbocsátották, illetve más hatáskörbe helyezték! — Karafiáth Jenő vallásés közoktatásügyi miniszter: Előléptették!) Azt hiszem, nincs jól informálva a képviselő úr. Az állami színházak díszlettervezője Oláh Gusztáv . •. (Andaházi-Kasnya Béla: Ez is egy útja az útból eltevésnek; az előléptetés. Nagyon tehetséges!) Igen sajnálom, hogy további hasonló részletezésre nincsen időm, rá kell térnem azokra a súlyosabb természetű kifogásokra, amelyek az állami színházak ellen elhangzottak. Ilyen kifogás, hogy a színházak vezetésében nincsen egységes irányzat. Ezt Beck Lajos igen t. képviselőtársunk mondotta, részletesebben a pénzügyi bizottságban, rövidebben itt ma. Hogy mi az az «egységes irányzat», ezt képviselőtársam, közelebbről meghatározni elmulasztotta. (Andaházi-Kasnya Béla: Ebben nincs igaza Beck Lajosnak! — Jánossy Gábor: De gustibus non est disputandum!) Nyilvánvaló dolog az, hogy a kormány az állami színházakat tetszése szerint irányíthatja jobbrabalra, fel vagy le, a közönség ízlésének figyelembevétele nélkül is, sőt annak ellenére is,