Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-93

Az országgyűlés képviselőházának 93 értéket, azt kétségtelenül mutatja, hogy a kórházak olcsóbbak. Ezek közül a klinikák közül kellene néhányat közkórházzá átalakítani. (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: Kár volna!) Ez az átalakítási folyamat meglehetősen sok részletkérdést vetne fel, ezek azonban mind megoldhatók egy kis jóakarattal, legfeljebb az itt-ott jelentkező személyi vagy túlzott igényű tudományos ambíciókat kellene korlátozni és végeredményben legalább is annyit gyógyítanának, mint amennyit experimentálnának. Ennek az átszervezésnek a közegészségügy szempontjából a legcsekélyebb ^mértékben sem lehetne káros hatása, a tudományos berendezkedés szempontjából pedig legfeljebb újból statuálná azt a háborúelőtti helyzetet, amikor Magyarország második egyetemén a kolozsvári Karolina-kórház volt egyúttal az egyetemi klinika is. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a helyzetet annak idején is az okszerű takarékosság hozta létre és így nem látok okot arra, hogy ezt a példát ne kövessük; annál kevésbbé, mert hiszen ez részben Budapesten ma is megvan, amikor nemcsak országos, hanem európai nevű híres orvosprofesszorok közkórházakban osztályokat vezetnek és egyúttal klinikai igazgatók is. Az az összeg, amely így a lineáris csökkentéstől eltérő gondolatmenet mellett okszerűen megtakarítható volna, azt hiszem, nem tévedek, megközelítheti az egymillió pengőt. Ennek az ugyancsak okszerű felhasználása más címeken nagyon jótékonyan éreztetné a hatását, de sehol sem jobban és kívánatosabban, mint egyrészt éppen a művészeti intézmények ós célok alimentálásában, másrészt pedig a tudományos és diákjóléti célok támogatásában. Mostohábban a költségvetés egyetlen címmel sem bánt el, mint a művészeti intézmények és célok fejezetében összefoglalt kultúrtényezőkkel. Azt már említettem, hogy itt nagyon eltér attól, mert lineáris csökkentés alá került nagyon erőteljesen, úgy, hogy ha figyelembe veszem ezt az immár harmadik redukált költségvetést, akkor 60%-ra tehető a redukció. Az egyetemes nagyérdekű kultúrcélokat tekintve ez a maradék már igazán nem sokkal több, mint az az utolsó vacsora, amelyet a halálraítéltnek nyújtanak a siralomházban. Azt hiszem, t. Ház, egyek ' vagyunk_ annak a megállapításában, hogy a művészet, mint magas kulturális értékkör, a tudományokkal szemben nem inferiórus. Inferiórussá teheti azonban az, ha a művészei csak álművészek, féltehetségű mesteremberek vagy tehetségtelenek, egyszóval olyanok, akiknek a művei mindennek nevezhetők, csak művészinek nem. Kivételesen nagy szerencsénk az, hogy a magyar művészet a lee-ragyogóbb tehetségeket produkálta és produkálja most is. (AndaháziKasnya Béla: Csillag Európa egén!) Unalmas közhely lenne, ha én itt mind fel akarnám sorolni őket. A nevük fel van jegyezve, az emlékezetük örökéletű, pedig velük szemben az állam mindig adósnak érezheti magát, még akkor is, ha néha bőkezűséget vélt gyakorolni velük szemben. De nemcsak anyagi szempontból éri őket méltánytalan elbánás, éri ez őket sokszor az alkotásaik kellő ismerete nélkül elhangzott és Igen gyakran mindjárt elítélő és lesújtó kritikák által is. A művészeti evolúciónak egy olyan korszakában élünk, amikor állandóan jelentkeznek újabb és legújabb irányok, amelyek egészen az érthetetlenségig fel tudnak fokozódni, úgyhogy még a közöttük élők is tanács, ülése 1932 május 31-én, kedden, 369 talanul állanak ezek előtt a művek előtt és gyakran éppen annyira nem értik meg őket, mint a leglaikusabb közönség. (Jánossy Gábor: A dadaizmus bolondgomba!) A kritikának azonban mindig objektívnek kell maradnia és nem szabad magát a szélsőségek felé ragadtatnia, nem szabad az újat és a frisset elítélni, egyszerűen csak azért, mert az még szokatlan (Jánossy Gábor; Senki sem teszi!) és kétségbevonni azt, hogy azok a művek a legtisztább forrásból fakadnak és fanatikus meggyőződésnek a produktumai. A lényeg az, hogy modern művészet van, mint ahogyan minden időnek mindig megvolt a maga modern művészete és természetes jelenség volt és lesz az, hogy ezeket az új utakat vágó művészeket a maguk kora mindig csak később ismerte vagy ismeri el, (Östör ! József: Nem mindig!) de politikumot a kritikába azelőtt sohasem kevertek, nem úgy, mint ahogyan az sajnálatos módon most nálunk megtörtént, (Jánossy Gábor: A vérbeli művészt elismerik és mindenkor méltányolják! Rafaeleket, meg a Munkácsy Mihályokat ünnepelték! — Malasits Géza; Hát a dadaizmussal hogyan vagyunki! — AndaháziKasnya Béla: Nagyon téved, Jánossy t. képviselőtársam!) Az egész nagyokon kívül vannak más művészek is, akik elismertek voltak. Pedig, hogy ezek az újabb művészi irányok mit produkálnak és a nyugati kultúrországok részéről milyen elismerésekben részesülnek, arra nézve csak a legutóbbi idők egy-két művészi eseményét említem fel. Május 1-én közvetítette a magyar rádió az első amerikai leadást, amikor a kormányzó úr üdvözölte a nagy amerikai nemzetet, a rádió ebből az alkalomból egy eredeti magyar zeneművet is közölt és ez a zenemű a magyar klasszikus zene egy egészen modern irányú alkotása volt. Hogy miért választották éppen ezt a művet, amelyet — magam is gyakran hallottam ezt a megjegyzést — igen sokan zenei őrültségnek mondottak, azt meg tudjuk egy a Rádió Életben megjelent cikkből, amely elárulja azt, hogy «még a tisztán reklámból élő amerikai rádiótársaság m kifejezetten így kérte a műsort.» De a Pen Clubok most megtartott kongresszusa^ alkalmából az Operában rendezett díszelőadáson is egyik kiváló zeneszerzőnknek erősen magyaros, szintén modern alkotása váltotta ki a legnagyobb hatást, olyan hatást, hogy arról még napok múlva is beszéltek. (Beck Lajos: Nagyon gyenge díszelőadás volt az, nem lehet rá büszke az Operaház!) De, hogy egy egészen közeli eseményt is említsek, tegnap volt a kormány egyik illusztris tagjának, a pénzügyminiszter úr nagy kantátéjának bemutató előadása, amely szintén igen modern szellemben komponált zenemű és amely nagyon nagy és (megérdemelt hatást ért el. Ugyancsak az elmúlt hetekben nyilt meg Velencében az idei nagy nemzetközi képző, művészeti kiállítás. Ezen a magyar képzőművészek is részt vettek és erről egyik túlzottan modernnek igazán nem nevezhető napilapunk jelentésében így emlékezik meg (olvassa): «A magyar kiállítás célja az volt, hogy minél teljesebb képet adjon a mai művészetünk sokféleségéről. Ez adja meg a kiállítás jellegét. (Éber Antal: De a magyar búzát mint csirkebúzát kell eladni!) A legegységesebb és a legkarakterisztikusabb a római Collegium Hungaricum művészeinek a terme és közülök is kiválik Aba Nóvák Vilmos két