Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-91

308 Az országgyűlés képviselőházának kintetben mégis hiányokat is mutatnak ^» amennyiben a simuilékonyság és alkalmazkodási képesség nem tartozott régi külpolitikánk előnyei közé. Az osztrák-magyar külpolitikát, amelyből még mi külpolitikai tradícióink nagyrészét merítjük, bizonyos merevség jellemezte. A közelmúltban közzétett osztrák-magyar diplomáciai okmányokban számos esetet találunk, amikor az osztrák-magyar külpolitika vezetői maguk is panaszkodnak arról, hogy a legjobb gondolatokat abban a nehézkes szervezetben, amellyel az osztrák-magyar monarchia külpolitikai tekintetben bírt, képtelenek megvalósítani. Ennek a merevségnek akkor megvolt a maga oka, amely mélyen gyökerezett az akkori közjogi viszonyokban. Hiszen a monarchia konstrukciója olyan volt, amely szerfelett megnehezítette a monarchia politikájának simulékonyságát. Rendszerint örvendeni kellett, ha azon az úton, amelyen elindultunk, meg lehetett maradni, mert minden eltérés a megszokott utaktól az ellentétes érdekek és ellentétes nézetek tömkelegébe ütközött és ott megfeneklett volna. Ma a magyar külpolitikának egyszerűbb a helyzete, azok a viszonyok és azok az érdekellentétek, amelyek az osztrák-magyar külpolitika mozgékonyságát annyiszor megbénították, ma nem állanak fenn, nincs tehát okunk arra, hogy a régi osztrák-magyar külpolitika számos kitűnő hagyománya mellett átvegyük annak hibáit is, annak nehézkességét és merevségét. Ma mindenki egyetért abban, hogy jelenleg a legfontosabb feladat, amely a nemzet előtt áll, az, hogy mielőbb épen kikerüljön abból a gazdasági válságból, amely minket fojtogat. Külpolitikánknak természetesen szintén bele kell kapcsolódnia ennek a feladatnak megoldásába. Annál inkább kell ebbe belekapcsolódnia, mert hiszen egyedül, a magunk erejére utalva alig leszünk képesek akár a gazdasági, akár a pénzügyi válság leküzdésére. Mindkét probléma megoldásánál nélkülözhetetlen reánk nézve vagy a külföld jóindulata, bizalma és támogatása, vagy pedig az, hogy saját erőinket egyes külföldi államok erejével összevetve és gazdasági érdekeinket kölcsönösen kiegyenlítve együttesen igyekezzünk megoldani az előttünk álló kérdéseket. Mindkét lehetőség előmozdítása pedig a külpolitika feladatai közé tartozik. Nem akarom feleleveníteni azt a diszkuszsziót, amely a költségvetés általános vitájánál folyt azokról a különböző tervekről, amelyek az európai politikát és publicisztikát a közelmúltban a középeurópai válság megoldása tekintetében foglalkoztatták. Nem kell újabban foglalkoznom ezzel a kérdéssel már csak azért sem, mert hiszen a magam részéről akkor is azt vallottam és most is azt tartom, hogy a felvetett megoldások közül egyiket sem szabad a priori elutasítani. A magam részéről jobbnak tartanám ugyan azokat a megoldásokat, amelyek több ország összefogása útján akarnak olyan gazdasági területet létesíteni, amelynek részei egymást gazdaságilag messzemenőleg kiegészítik, mert előttem ilyen megoldás állandóbb értékűnek látszik. De nem tartanám helyesnek, ha egyáltalában elzárkóznánk azoktól a másfajta megoldásoktól, amelyek a válságot egyoldalú intézkedéssel, ad hoc nyújtott segítséggel akarják enyhíteni, sőt legjobbnak a két rendszer kombinálását tartom. Egyszóval minden utat jónak tartok, amely mozgásba hozza m a dolgokat kereskedelempolitikai téren, és bajnak csakis azt tartanám, ha akár a vi91, ülése 1932 május 27-én, pénteken. szonyokban rejlő akadályok folytán, akár pedig saját habozásunk és tétovázásaink következtében egyáltalában kénytelenek volnánk megmaradni a mai tarthatatlan gazdasági állapotok között. Véleményem szerint azonban a nézetek erről a kérdésről sohasem fognak tisztázódni addig, amíg csak általános elvi diszkussiókat folytatunk körülötte. Tapasztalataim is vannak arra, hogy ilyen általános és szétfolyó diszkussióval soha eredményt elérni nem lehet. A háború alatt megindult egy mozgalom, amely Ausztria-Magyarország és Németország gazdasági összefogását célozta. Amíg ez az akció tisztán az elmélet, az általános diszkuszsziók körében mozgott, tökéletesen ugyanaz volt a helyzet, mint amelyet ma látunk a Közép-Európa gazdasági problémáiról kifejlődött vitában. Voltak hívei a legkülönbözőbb elgondolásoknak, mindenki az elgondolásoknak másmás részleteit tartotta fontosnak, mindenki más-más módosításokat akart rajtuk eszközölni és olyan teljes zűrzavar uralkodott ezen a téren, hogy senki már tájékozódni sem tudott. Amikor azután a kormányok összeültek és megadták a direktívákat, amelyeket az általános diszkussziók anyagából merítettek és amelyeket alkalmasnak tartottak arra, hogy ezek nyomán a kérdés megoldassék, akkor ennek a gazdasági megállapodásnak a felépítése rövid két hónap alatt sikerült 3S akkor mindazok a nehézségek, amelyek az általános diszkusszióknál leküzdhetetleneknek látszottak, teljesen eltörpültek. A középeurópai gazdasági összefogást célzó tervek tekintetében is csak akkor fogunk konkrét eredményekre jutni, ha az érdekelt országok kormányai össze fognak ülni és igyekezni fognak megjelölni azt az alapot, amelyen egymás gazdasági érdekei kölcsönös megállapodások útján kiegyenlíthetők és egyúttal meg is védhetők. De ez a feladat rendkívül sürgős. Aratás előtt vagyunk és dacára ennek; a legfontosabb piacainkkal való kereskedelempolitikai relációk tekintetében még mindig teljes zavar uralkodik, amelynek idejében való megszűnését én ugyan őszintén remélem, de amit sajnos, biztosra venni a mai helyzetben nem lehet. Ma már a nagy kibontakozási t tervektől nem is várhatunk javulást a közel jövőben kezdődő új gazdasági év viszonyaira számára. Ma már kettős feladat előtt állunk: ideiglenes megoldást kell keresnünk a következő gazdasági év számára és egy állandót, amely a gazdasági válságból végleg kivezet. Az a benyomásom, hogy mindkét irányban sürgős intézkedésekre van szükség és sürgősen el kell hárítani azokat az akadályokat, amelyek ennek a megoldásnak iitjában állanak. Nem tartom azt, hogy nekünk, középeurópai országoknak be kellene várnunk, amíg Genfben vagy Párizsban eldöntik, hogy mi legyen velünk. Azért sem tartom ezt, mert erre nézve sem Genfben, sem Párizsban nincs is valami részleteiben kidolgozott terv és ha jól meggondoljuk, nem is lehet. Az európai államférfiak ma keservesen kínlódnak egy olyan probléma megoldásán, amelyet a békeszerződések számos észszerűtlen intézkedésével annak idején önmaguk tettek megoldhatatlanná. Meddő dolognak tartom, ha mi, középeurópai országok, arra szorítkozunk, hogy várjuk azt, amit részünkre ki fognak eszelni, ha folyton azt kérdezzük, miféle terveket forralnak a hatalmak részünkre és ha abban merülünk ki, hogy aggó díva lessük a genfi csillagzatok állását. Ügy