Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-89

184 Az országgyűlés képviselőházának esetleg visszaesik, visszasüllyed egy közönséges miniszteriális ügyosztály keretébe és az a tekintély, amelyet ma ott elértünk, esetleg többé már nem lesz a mi javunkra elkönyvelhető. Az orvosi, helyesebben a közegészségügyi ügyosztály, amint értesülök, a belügyminisztériumba kerül. Ezt örömmel üdvözlöm, miután a belügyminiszter úr személye teljes garanciát nyújt arra, hogy az orvosok ügyét megértőleg fogja kezelni, én azonban arra kérem a magas kormányt és a miniszter urat is, hogy amenynyiben ezt az ügyosztályt ott felállítja, lehető; leg a maga teljességében vigye át a népjóléti minisztériumból, tartsa meg a régi hivatalnoki személyzetet, hogy így azután az új miliőben az orvosok megint megtalálják és megkapják azt, amit kerestek ennek az ügyosztálynak vezetőjében, aki igazán jóakarójuk és jó pártfogójuk volt. Amikor ezt kérem, teszem némi szuppozicióval olyan értelemben, hogy hiszen a kormányok változnak. Nem minden kormányban van olyan jólelkű és igazán atyai megértő jószívű, jóakarója az orvosoknak, mint amilyen van a miniszter úr személyében; esetleg másik kormány részéről nem értik meg orvosok kérését, nem értik meg a közegészségügynek ezt a rettentően fontos horderejét, talán az illető miniszter maga is kissé elfogult lesz. Ezért kérném a miniszterelnök urat, helyezze kilátásba, hogy amennyiben ez az ügyosztály odabenn talán nem tud kellően úgy elhelyezkedni, mint ahogyan mi szeretnénk, a jövőben, ha a budget megengedi, a nyugati államok mintájára esetleg egy külön egészségügyi minisztériumot fog felállíttatni. Ha végigtekintem a mi orvosi rendünket, be kell számolnom a mélyen t. Háznak egy igen szomorú jelenségről. A mi rendünk a lehető legrosszabb helyzetben van, amit csak el lehet képzelni. Már legutóbbi felszólalásomkor is voltam bátor a Házban ezt említeni és már akkor a miniszter úr figyelmébe ajánlani, legyen olyan kegyes az orvosokkal kissé törődni. Ö a legjobb indulattal fogadta ezt a kérésemet és megígérte, hogy meg fog történni, ami csak megtörténhet. Ennek már közel félesztendeje. Ma az orvosi rend, sajnos, még nagyobb nehézségekkel küzd, mint azelőtt. Ennek igaz, hogy részben magunk is okai vagyunk. Hiszen pl. az ügyvédi kart nem érte olyan váratlanul az új alakulás, az új intézkedés, mint minket, mert az ügyvédi kar a kamarával készen volt és felelt minden olyan kérdésre, ami neki nem volt posszibilis, mi azonban nem voltunk megszervezve, mert az orvosi kamara abszolúte hiányzik. Az orvosi kamara tervezete azonban fent van készen a minisztériumban és így remélem, hogy ez a komoly tervezet módot fog nyújtani arra, hogy az orvosok a kamarában egyesülve megtalálják az ő saját létérdekeikért való küzdelmük megfelelő zálogát. r Az orvosok helyzete különösen igen nehézzé vált akkor, amikor a világháború kitört. Az orvosok, akiknek szakmája ideálisan gyönyörű, szép szakma, amely szakmának célja az embereken segíteni, sorompóba állottak és a világháborúból kivették a részüket — ki idebenn, ki odakinn a fronton — és nemcsak odakinn küzdöttek az ellenséggel, hanem idebent is, mert a városokban is hihetetlen járványok támadhattak volna. Ezek a veszélyek bacillusok alakjában éppen olyan fenyegetőek voltak, mintha odakinn telitalálat érte volna az orvost. Számos orvos halt meg nemcsak a harctéren, hanem a kórházakban is. Az orvosok küzdöttek és mindent megtettek, hogy a járvá89. ülése 1932 május %3-án, hétfőn. nyokat megszüntessék. Ez sikerült is: a járványok az emberiség óriási nagy javára és nagy segítségére megszűntek. Mi történt a világháború után? A világháború után az orvosi rendet egy csapással egyszerre szocializálták. Tulajdonképpen hogyan történt ezl Egy szervezetlen tömeg állott itt, amely azután — akarva, nem akarva — kénytelen volt behódolni egyes irányelveknek. Miben állottak ezek az irányelvek 1 Tulajdonképpen abban, hogy az egész orvostársadalmat megfelelőképpen társadalmi asszekuráció keretében a pénztárakba beszocializálták, vagyis tulajdonképpen az orvosnak el kellett fogadnia, amit kapott; ha megkapta jó, ha nem, mehetett tovább. Ma azt mondhatom, hogy nagyon csekély százaléka az orvosoknak az, akiknek ebből némi haszna származott. Túlnyomó része az orvosoknak odakint van, túlnyomórészt nyomorognak az orvosok. De ne méltóztassék elfelejteni, hogy az orvos kezében óriási hatalom van. Az orvos az egészség őre: az állam egészségének az őre. Ha az orvosban meginog az etikai alap, meginog a becsület és tisztesség, amit neki követnie kell; a nyomor, a kényszerűség esetleg olyan tettekre viheti, amelyek nem egészen helyesek, amely talán — mondjuk — az állam népesedésének csökkentésére irányulnak. Akkor már nehéz lesz az orvosokat megfelelő helyes irányba terelni. Ma azonban még nem állunk itt. Ma az orvosoknak még legnagyobb része, mondhatnám a teljes orvosi kar, tudatában van annak, hogy nélkülözés, amelyet a gazdasági válság folytán neki végig kell szenvednie, mégis valami jót fog hozni. Ha azonban végignézzük, végigtekintjük azt, hogy tulajdonképpen milyen intézmények azok, amelyek az orvosok szabad praxisát teljesen megdöntötték, akkor figyelemmel kell lennünk azokra a társadalmi intézményekre, amelyek ma úgyszólván az egész társadalmat behálózták. Arról, hogy az illető igényjogosult-e, hogy a segélyt, az orvosi gyógyszert igénybeveheti-e, egy olyan alakulat dönt, amely alakulattal sem az orvos, sem a beteg, sem pedig a munkaadó nincs megelégedve, amennyiben azok a hihetetlen nagy összegek, amelyek oda befolynak, nem értékesíttetnek csupán az orvosok és az igényjogosultak javára. így az orvosok bizonyos kényszerhelyzet előtt állottak, amikor ők a szabad orvosválasztás programmját tűzték ki maguk elé. A szabad orvosválasztás azonban tulajdonképpen nem a végcél és nem is lehet egyedül a helyes, mert a szabad orvosválasztás csak azokat érdekli, akik már ezekben az intézményekben bent vannak. A kint levő orvosokra nézve, akik nincsenek megfelelő intézményekhez kötve, életkérdés az, hogy számunkra megfelelő orvosi praxis biztosíttassák. En az orvosi praxis rekreálását, helyrehozását nem is tudom máskép elképzelni, mint úgy, ha bizonyos cenzus alapján állapíttassák meg, hogy milyen jövedelemig tartozhatik valaki ilyen kötelékbe. En 2400 pengőben állapítanám meg azt az évi cenzust, ameddig valaki a megfelelő intézményeknél ingyen orvosi ellátásban és ingyen gyógyszerben részesülhet. Így, azt hiszem, megint helyreállíthatjuk azt a régi egyensúlyt, amely kívánatos ahhoz, hogy orvosi rendünk az ő megfelelő méltóságában továbbra is létezhessék, megadatván neki a megfelelő anyagiak, amelyek nélkül nem lehet elképzelni az orvosi pálya szabadságát és exisz-