Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-89

Az országgyűlés képviselőházának 89. ülése 1932 május 23-án

y hétfőn. 181 namáiban — pedig a bíróság döntsön és itt a bíróságnak mindenesetre szabadkezet kell adni minden tekintetben. Én itt csak egyet mondok: abban, hogy részünk van-e ezekben a dolgokban, felkérem a miniszterelnök urat, mint népjóléti minisztert, akinek kezében vannak a Segner-féle jelentések, (Úgy van! balfelől.) amelyekre hivatkoztak ... (Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Turi Béla: ... tessék a miniszterelnök úrnak azoknak ismeretében — mert én nem ismerem — nyíltan megmondani, hogy ez a pártot lehet-e ilyen vádakkal illetni? En tehát addig is visszautasítom ezt a vádat. Egyúttal ezt a felhívást megtettem. Tessék elhinni, t. képviselőtársaim, ezek az invektívák, ezek a rágalomhadjáratok, amelyek éppen a mi pártunk ellen ezekkel a szerencsétlen népjóléti ügyekkel kapcsolatban megindultak, csak arra valók, hogy magát a szociálpolitikát süllyesszék el és megakadályozzák azt az összefogást, amelyre a pápai enciklika is valamennyiünket felhív. Elfogadom a tárca költségvetését. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps a jobb- és baloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Takách Géza jegyző: Petro Kálmán! Petro Kálmán: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Turi^ képviselőtársunknak a keresztény szellemről és a keresztényszociális gondolatról tartott előadását és beszédét minden vonatkozásban magam is osztom, (Helyeslés balfelől.) és éppen azért, mert ugyanaz a szociális gondolat és ugyanazok a keresztény eszmék hatnak át engem is, szembentalálom magamat a pénzügyminiszter úrnak a kapitalizmusról szóló fejtegetéseivel, szembentalálom magamat akkor, amikor ő bizonyos kritikákat, amelyek a keresztény szellemből indultak ki, amelyekhez éppen azon pápai enciklika folytán — úgy érzem — minden keresztény r embernek joga van és amelyek bizonyos mértékben jogosak és egyének ellen indultak, szennyes dolognak minősített. T. Ház! Amikor a gazdasági helyzet és a kapitalista világnézetnek két faktora, a munka es a tőke oly erélyes harcot vív; amikor a két faktor közé beékelődött a gép, amely inkább a tőkéhez simul, a tőkének hajlamaiban osztozik és a munkásnak kenyerét veszi el; amikor azt látjuk, hogy vannak idegen tőkéket kezelő egyének, akik a maguk nagy munkájához, nagy képességéhez képest sokkal nagyobb jövedelmekhez jutnak, mint ahogyan az kellene, mert hiszen én nem irigylem senkitől sem azt, amit nagy munkájával, kiváló képességével meg tud szerezni, de viszont nagyon helytelennek tartom azt, ha ezek a szerzeméj nyék és ezek az összegek a népnek, a dolgozó munkásságnak rovására történnek: akkor, éppen a pápai enciklikára való hivatkozással, jogom van keresztény világnézeti gondolkozásomnál fogva kritika tárgyává tenni ezeket a kérdéseket és nem tudom elismerni a pénzügyminiszter úrnak azt az álláspontját, hogy ezek á kritikák, bár érintsenek egyéneket, szennyes dolgok volnának. Hogy a pénzügyminiszter úrnak válaszoljak: amikor azt látom, hogy a tőke basszusa elnyomja a munka tenorját a nagy harmóniában és ez a koncert már kezd diszharmonikus lenni, és amikor azt látom, hogy a zenekritikus észreveszi, hogy a basszus sokkal nagyobb, mint amennyit neki szabad volna abban a koncertben érvényesíteni és a zenekritikus észreveszi, hogy a basszus elnyomja a tenort, akkor nekem ne legyen szabad ezt észrevennem és nekem, mint aki a kapitalista rendszer két különös főfaktorához — sem a tőkéhez, sem ámunkához — nem tartozom és éppen ezért meg tudom ítélni tárgyilagosan a két eredő harcát, ne legyen szabad ezt kritizálnom % T. Ház! Nekem az a szerény nézetem, hogy igenis azért küldtek minket ide, hogy a jogos kritikát minden körülmények között mondjuk meg. (Helyeslés balfelől.) Ezeknek elmondása után áttérek tulajdonképpen azokra a kérdésekre, amelyeket tárgyalni szeretnék, mert hiszen nekem az a szerény nézetem, hogy nem csupán a kritika a fontos, nem negatívumokkal kell jönni, hanem pozitív gondolatokat és szociális megoldásokat kell hozni a t. Ház elé, hogy előbbre jusson ez a szerencsétlen nemzet és különösen annak nyomorgói. (Ügy van! balfelől.) Pár nappal ezelőtt Turchányi Egon képviselőtársam letett a Ház asztalára egy könyvet. Ebben a könyvben az író Budapest nyomorát fejti ki. Azt mondja ebben a könyvben az író és azt mondja Turchányi képviselőtársam, hogy a nyomor Budapesten nemcsak a külvárosokban van, hanem a nyomor benn van a fényes paloták közt, benn van az elsőrangúan berendezett fényes szállodák közelében, benn van a mulatóhelyek tövében, és éppen erre hivatkozással most ismertetni akaróim a t. Ház és az ország közvéleménye előtt a vidéki városok nagy nyomorát. Mert ott is úgy van, hogy nemcsak a perifériákon laknak és senyvednek embertestvéreink büdös, zugos pincelakásokban, pince odúkban, hanem a főtereken, a templomtereken, a temetők előtt rongyos és beteges*, beesettszemű embertestvéreink járkálnak és koldulnak. Annikor látjuk ezt a rettenetes helyzetet, a nyomornak ezt a tobzódását nemcsak Budapesten, hanem a vidéken is, és amikor látjuk a bizonytalan segítési módot, amely eddig a vidéki városokban és — mondjuk — Budapesten is gyakoroltatott, akkor kellett egy gondolatnak jönni, hogy era a kérdés és ez a segítési mód valamikép megváltoztattassék. Eddig az történt, hogy ha egy szerencsétlennek látszó, rongyos ruhába öltözött, beesettszemű asszpny gyerekkel koldult, kéregetett, a jószívű emberek adtak neki, aohasenu győződtek meg arról, hogy ez az illető koldus nem a nyomor yámszedője-e! Sohasem tudott az illető adakozó önmaga meggyőződni arról, hogy nem használják-e ki a könyörületes szív adakozási készségét. Vannak városok, ahol a koldusok közt koldusbírók vannak a nyomor kihasználására; a koldiusbírók, akiktől kinevezésszámba megy, ha egy tmásik koldusnak megengedik, hogy a templom egyik lépcsőjén feljebb kerüljön, vagy pedig a temető bejáratánál jobb helyre kerülhessen, ahol az adakozók sűrűbben adják a könyöradományt. Nagyon jól tudjuk, hogy ezek a koldusok, akik így visszaélnek az emberek jószívűségével, rendesen erkölcstelen célokra, vagy pedig pálinkára és borra költik el a pénzt A társadalmi segítés módja a városokban kétféle volt. Az első, hogy különböző társadalmi egyesületek, próbáltak segíteni a koldusnyomoron. És mi történt? Az történt, hogy mindegyik egyesület a maga vetélkedésével igyekezett a koldusokat segíteni. Ezek az egyesületek nem voltak egymással össizeköttetésben és volt olyan szegény, aki talán rá volt szorulva, de élelmesebb volt, minden egyesülethez elment és minden egyesülettől kapott összege-