Képviselőházi napló, 1931. VI. kötet • 1932. április 20. - 1932. május 04.

Ülésnapok - 1931-70

20 Az országgyűlés képviselőházának 7 mint egy évvel ezelőtt, vagy a hús a vendéglőben, vagy a kenyér ugyanannyiba kerül, ez éppen azt bizonyítja, bogy a pengő romlott, mert hiszen ezeknek olcsóbbaknak kellene lenniök. (Ügy van! balfelöl.) Hogy nem olcsóbb, annak egyenesen az a főoka, hogy ami ezeknek a terményeknek forgalombahozatalával kapcsolatos, az mind megdrágult. Megdrágultak az adók, megdrágultak az illetékek, megdrágult a vasút, megdrágultak a fogyasztási adók. (Ügy van! balfelöl.) Bocsánatot kérek, ha ezt a munkát nevezem én a pengő fizetési képességének fenntartása érdekében folytatott küzdelemnek, akkor ennek a kijelentésnek Őszinteségét bátor vagyok kétségbe vonni. A pengő fizetési képességének fenntartása mellett a kormány büszkén vallja azt, hogy az inflációt elterülte. Ez úgy hangzik, mintha itt ezen az országgyűlésen volna egy párt, természetesen az ellenzék, amely nem akarna mást, mint inflációt. Pedig ebben az országban inflációt nem akar senki, de pénzt akar, pénzforgalmat akar mindenki, amely pénzforgalomnak hiánya okozza a gazdasági élet legnagyobb bajalt. Infláció, defláció, kifejezések, amelyeket a kormány tagjainak szájából hallunk, de arra vonatkozólag volnék kíváncsi nyilatkozatot hallani a kormány valamelyik illetékes tagjának szájából, hogyan van az, hogy amikor a defláció egy esztendő alatt körülbelül 20%~ot tesz ki, ugyanakkor a gazdasági életben, — megjegyzem a gazdasági életet nem a Kereskedelmi Bank tájékán keresem, hanem falun, ahol kenyeret, húst, zsírt és tejet termelnek — a gazdasági életben for-' galomban lévő pénz mennyisége jelenleg az egy évvel ezelőttinek talán 1%-a. Hát hol van az a pénz? Erre szeretne választ a gazdaközönség, mert nem a bankjegyek abszolút mennyiségének változása, az infláció, vagy a defláció a lényeg, hanem az, hogy az a pénz, ami van, forgalomban legyen és hogy teljesíti-e kötelességét a pénz és teljesítik-e kötelességüket azok, akik a pénz forgalornbahozatalának biztosítására hivatottak. A pénzügyminiszter úr rámutatott a kamat kérdésére és rámutatott arra, hogy a kamatmérséklés szükséges lesz. Ez meg is történt, hiszen a közelmúlt napokban is egy percenttel leszállott a hivatalos bankkamatláJb. Kétségtelenül megállapítható az is, hogy a mostani 9Vá%, amelyért vidéken lehet majd pénzt kapni, kevesebb, mint 12%, amit előzőleg kellett fizetni. (Gr. Somssich Antal: De azt sem bírják!) De tessék tudomásul venni, hogy sem a 12%-ot, sem a ^"/o-ot nem bírja el a magyar mezőgazdaság és a Nemzeti Banknak az az intézkedése, amelyet örömmel üdvözöl a világ, hogy 1%-kal leszállítja a bankkamatlábat, nem jelent mást, mint hogy azt a bizonyos processzust, amely abban jelentkezik, hogy a magyar mezőgazdaság a Nemzeti Bank bankpolitikája folytán tönkremegy, annyiban módosul, hogy lassabban megy tönkre. (Friedrich István: Lassan, de biztosan! — Gr. Somssich Antal: Ügy van!) A pénzügyminiszter úr — és erre előttem felszólalt Pallavicini György t. barátom és képviselőtársam is rámutatott — a földbirtok 40 százalékának való eladósodottságát állította be, mint statisztikai adatot. Én csatlakozom éppen előttem felszólaltnak ahhoz az álláspontjához, hogy ha úgy értelmezi a miniszter úr ezt 40 százalékot, hogy a földbirtoiktulajdonosok 40 százalékának van adóssága, akkor ennek az adatnak a helyességét kétségbevonom. Abban 0. ülése 1932 április 20-án, szeraán. az esetben, ha a miniszter úr úgy érti ezt a 40 százalékot, hogy a földbirtokban fekvő összes vagyon 40 százalékának értékét teszi ki az adósságok összege, akkor ez körülbelül helyes is. De ez nem kevés, mert ha átlagosan holdanként 300 pengőben vesszük fel a föld értéket, azt jelenti, hogy minden kat. hold földre 120 pengő tartozás esik, aminek^ kamatja körülbelül 12 pengő. Ha ehhez hozzávesszük a 6 pengő közterhet, amelyet körülbelül átlagosan fel lehet venni, akkor ez azt jelíenti, hogy minden gazda 18 pengő bért fizet minden kat. hold földje után, tehát olyan összeget, amelyet a mai gazdasági konjunktúrában előteremteni egyáltalán nem lehet. A pénzügyminiszter úr iszóvátette a Nemzeti Bank politikájával kapcsolatban azt, hogy neki a Nemzeti Bank kamatpolitikájára befolyása nincs. Éppen azért azt, amit most mondani fogok, nem is ő hozzá intézem, de azért hangot kell adnom annak a megütközésemnek, amelyet nemcsak magam érzek, hanem melyben az ország gazdaközönségének 100%-a osztozott a megbotránkozásnak, amely az országban megnyilvánult, amikor a Nemzeti Bank abban az esztendőben, amikor a magyar mezőgazdaság úgyszólván az örvény szélére került és a pusztulás veszélyét látja maga előtt, 12% osztalékot ad a részvényeseknek. A miniszter úr rosszalóan említette, hogy bankellenes hangulat van és valószínűnek tartom, hogy ezt izgatásnak tulajdonította. Ebben igaza van, mert tényleg izgatás következménye ez, de az izgatást maguk a bankok végzik, ilyen 12%-os dividendákkal, 45 milliós készpénzkészletekkel a mérlegekben és azokkal a kijelentésekkel, amelyekkel minden egyes nagyobb pénzintézet jelentése kezdődik, hogy a nehéz idők ellenére mindazonáltal sikerült ennyi meg ennyi tiszta jövedelmet biztosítani. Ne csodálkozzék tehát a miniszterelnök úr ezen a bankellenes hangula; ton, főleg akkor, amikor annak a gazdának, aki a vagyona töredékével egyenlő adósság meg nem fizetése miatt a legnagyobb bajokba kerülhet, nincs bank, sem pénzintézet, nincs senki, aki segítségére lenne. A gazdaságot, a gazdaközönséget hibáztatják, hogy adósságokba keveredett. Ez igaz. És ha úgy állna a dolog, hogy az a gazda úgy került bajba, hogy nem törődött gazdaságával, mulatott és máshol költötte el pénzét, (Gr. Somssich Antal: Annak úgy kell!) akkor ez nem lenne csodálatos. De az a szomorú, hogy éppen azok a gazdák, akik a legjobban törekedtek és a legjobban dolgoztak, kerültek a legnehezebb körülmények közé. (Friedrich István: A belterjesség!) Elismerem, hogy ez a kifakadás némileg a'zt bizonyítja, azt mutatja, hogy ezeknek & bajoknak nemcsak megértője, hanem megérzője is vagyok és ezért elég természetesnek tartanám azt a megjegyzést, hogy a beteg nem hivatott xésztvenni abban a konzíliumban, amely megállapítja, hogy neki milyen orvosság adandó. (Rakovszky Tibor: A bőréről van szó!) De az az orvos, aki nem veszi tekintetbe a betegnek saját magán való észleletét és aki teoretikus alapon akar gyógyítani, a beteget nem fogja meggyógyítani soha. A. pénzügyminiszter úr nincs jelen, de mégis hozzá intézem azt a kérdést, azt a megjegyzést; engedje meg, hogy ezt az orvosi hasonlatot folytassam és rámutassak arra, hogy igenis vannak esetek, amikor a betegen sem aranypengőpotrokkal, sem devizakorlátozáspirulákkal, sem állami akciók injekciójával segíteni nem lehet, hanem csakis a kés segít. A kés, amely belevág az elevenbe, de az" életet