Képviselőházi napló, 1931. VI. kötet • 1932. április 20. - 1932. május 04.
Ülésnapok - 1931-72
Àz országgyűlés képviselőházának 72. amely úgy hangzik, hogy népjóléti minisztérium egyenlő panama, a panama kiirtása egyenlő a népjóléti minisztérium megszüntetésével. (Jánossy Gábor: Ilyen közvélemény nincs!) Lehet, hogy a közvélemény egyikmásik része és az a teljes és mélységes szociálpolitikai tájékozatlanság, amely itt nálunk Magyarországon nem utolsó sorban a kormány hibájából és bűnéből uralkodik, így fogja fel és így értékeli a dolgokat. De kérdem én; szabad-e egy felelős, egy önérzetes kormányzatnak ilyen közhangulattal szemben deferálni, ilyen közhangulattal szemben meghátrálni? Nem az volna-e a legelemibb kötelessége, hogy nyíltan és férfiasan kiálljon és megmondja; igen, a volt népjóléti minisztérium körül hibák és bűnök vannak. Egy mocsár! Ezt kiszárítom és építeni kezdek másutt; megfelelő száraz területen felépítem a magyar népjólétnek, a magyar szociálpolitikának, az igazi embervédelemnek azt a központi fórumát, amelyet olyan régen nélkülöz az egész magyar dolgozótársadalom. Gazdasági válságok idején fukarkodni a szociálpolitikával annyi, mint árvízveszedelem idején abbahagyni a gépépítést. Higyjék el az urak, hogy ez így van, és ahol még ezt az igazságot nem ismerték fel, ott előbb-utóbb nagy bajok következtek be, a legtöbbször gátszakadás és utána olyan társadalmi özönvíz, az indulatoknak, az elkeseredésnek olyan árvize, amely után azután valóban kő nem maradt kövön. Azt kell mondanom, ezeket a sorozatosan benyújtott javaslatokat látva, — egyik javaslat a kivételes hatalomra való felhatalmazás, a másik a fegyverhasználati jog, a harmadik a népjóléti megszüntetése, sorrendben és sorszámban is szorosan egymásután következnek — hogy ez, t. uraim, nem lehet véletlen, ez a kormánynak tervszerű katasztrófa-politikája, amely munkaalkalmak helyett, segélyezés helyett ilyen módon akarja elintézni a munkás védelem, a népjólét, a népgondozás ügyét. A miniszterelnök úr a bizottságban azt mondotta, hogy nyitva kívánja hagyni azt a kérdést, hogy végeredményben melyik minisztérium lesz majd kompetensebb ezeknek az ügyeknek vagy ügyeknek zöme tekintetében, de egy szóval, egy hanggal, egy betűvel sem cáfolta meg azt a minden oldalról feléje irányuló kérdést, hajlandó-e tehát teljesen kikapcsolni a belügyminisztériumot, hajlandó-e a szociálpolitika intézéséből kikapcsolni és mellőzni a rendészetnek azokat a szempontjait, amelyeket olyan szomorúan ismertünk meg a közelmoiltból és amely rendészeti szempontok ma már odáig mentek, hogy állandóan és sorozatosan látunk, tapasztalunk, hallunk és bizonyítunk eseteket, hogy a belügyi kormány rendészeti köizegei összeütközésbe jutottak a renddel és a törvénnyel. Hát hogyan lehet azt várni és azt remélni, hogy a belügyminisztérium, amelyben ez a szellem, amely ilyen mentalitást, ilyen lelkületet, ilyen ^sötétséget sugároz magából, majd emberszerető, megértő, együttérző módon fog a munkások ügyeivel foglalkozni és hogy a szociálpolitika szükségességének felismeréséig is egyáltalában el tud jutni. A t. miniszterelnök úrnak még a vita folyamán módja van megtörténi azt a mélységes hallgatást, amelybe burkolózott és amelyet nála járt deputációk sürgető kéréseire sem volt hajlandó megtörni, és legalább egy részlegesen ülése 1932 április 22-én, pénteken, ÍÖÍ megnyugtató kijelentést tenni, mert itt ebben a vonatkozásban azt mondhatnám, a provokációnak legalább az élét elveszi, ha a belügyminisztériummal kapcsolatos népjóléti szándékait elejti, illetőleg szegre akasztja. De meg kell vizsgálnunk a kérdést mélyebben abból a szempontból, mi az oka annak, — és ezt az igen t. előadó úr nem vizsgálta meg, erről a javaslatban nem esik szó, erről az indokolás egy szóval sem emlékezik meg — hogy Magyarország nem tudott beilleszkedni a háború utáni új európai szociálpolitikának új rendszerébe. Mert hogy a háború ilyen szociálpolitikai elgondolásnak, a szociálpolitikának, a népgondozásnak, az embervédelemnek új szellemét keltette fel új institúciókkal, az nem lehet kétes és nem lehet vitás. Megszületett ez az új szellem a világháborúban szenvedett, nélkülözött emberek millióinak rengeteg szenvedéséből, megszületett abból, hoigy. a nyugati országokban mindenütt — hiszen azok voltak ebben a tekintetben a kezdeményezők — érezték es átértették azt, hogy a háborús önfeláldozásért, a háborús szenvedésekért ellenértékképpen jár a politikai jogoknak teljessége, a munka, a kenyér emberméltóságnak védelme. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Nálunk^ sem az egyiket nem adták meg, sem a másikról nem gondoskodtak és ez a lényege, ez a veleje annak a problémának, hogy a háború utáni Magyarországon, az elmaradottságnak, a reakciónak Magyarországában miért nem verhetett gyökeret olyan intézmény, amely a politikai és a gazdasági élet, a társadalmi és a szociális élet egyik legfontosabb tényezőjévé nőtte ki magát a művelt Nyugaton. T. Képviselőház! Propper barátom itt az imént utalt a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalra. En itt csak egyetlen momentumot szeretnék a t. : Képviselőház figyelmébe ajánlani, azokat a márványba vésett szavakat, amelyek a békeszerződés 13. fejezetében foglaltatnak. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ez az egyetlen fejezet, amelyért a világ szocialista munkássága is vállalja a felelősséget, mert minden egyéb területi és más rendelkezésekért a legmerevebben elhárítja magától a felelősséget. A munkáról szóló fejezet bevezető részében azt mondja (Olvassa): «Minthogy a Nemzetek Szövetsége az általános béke megvalósítását tűzte ki céljául és ezt a békét csak úgy lehet elérni, ha azt a szociális igazságosságra alapítják és minthogy vannak munkaviszonyok, amelyek az emberek nagy tömegét annyi igazságtalansággal, nyomorral és nélkülözéssel sújtják, hogy az ebből keletkező nagy elégedetlenség a világ békéjét és összhangját is veszélyezteti, ezért a Magas Szerződő Felek elhatározzák, hogy állandó munkaügyi szervezetet létesítenek.» (Buehinger Manó: Ezért a pár szóért tízmillió ember halt meg!) Tudom azt, hogy amikor most, 1932-ben, egy még mindig lappangó háborús feszültség idején, újabb és újabb gyúanyagok, újabb és újabb háborús hangulatok közepette ezt felolvassa valaki, cinikus kézlegyintések, fölényes mosolygások fogadják, de én nagyon kérem azokat, akik olyan hajlamosak a cinizmusra és a fölényeskedésre, érezzék át ezeknek a szavaknak mély emberségét és mélységes etikai tartalmát. Ezek a szavak, ennek a bevezetésnek az a része, amelyet idéztem, hogy annyi végtelen igazságtalanság, nyomorúság és szenvedés van a világon, amely az emberiség igazságos mivoltába vetett hitet es a békés fejlődést is gátolja, azok az alapvető szempontok, amelyekből ki-