Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.

Ülésnapok - 1931-57

64 Az országgyűlés képviselőházának 57. ülése 1932 március i-én, kedden. szó. Kérem, tessék megkezdeni 'beszédét, képviselő úr. (Mozgás és zaj.) Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek helyükre menni. Kérem Dési Géza képviselő urat, méltóztassék helyét elfoglalni. Br. Kray István: T. Képviselőház! A miniszterelnök úrnak imént elhangzott beszéde és különösen annak a kormány célkitűzéseire vonatkozó tartalma, azt hiszem, az ellenzék túlnyomó részét minden tekintetben kielégítette. Annál különösebben érintett bennünket a kormánynak az az intézkedése, hogy kieszközölte a kormányzó úr ő fŐméítóságának leiratát, amellyel az országgyűlés üléseit ennek a hónapnak folyamára elnapolta. A közvélemény ma nagyon izgatott és ennek az izgatottságnak kétségtelenül megvan az alapja; ilyen körülmények között szükséges volna, hogy a Ház ülésezzék, dolgozzék, (Gr. Hunyady Ferenc: Hogy megvalósítsuk azokat a célokat, amelyeket a miniszterelnök úr említett!) mert itt a Képviselőházban lehet bizonyos mértékig az itteni felszólalások révén a közvéleményre is megnyugtató hatást gyakorolni. Azokat a célokat pedig, amelyeket a miniszterelnök úr imént elmondott beszédében kitűzött, csak akkor tudjuk megvalósítani, ha a parlament munkája állandó és ha itt a parlamentben azokat a sorozatos törvényjavaslatokat, amelyekről a miniszterelnök úr beszédében is szó volt, letárgyaljuk és megvalósítjuk azokat a célokat, amelyeket a miniszterelnök úr, mint kitűzött célt említett. A nemzeti Összefogást szolgálta kétségtelenül a miniszterelnök úr beszéde a célkitűzésekben, de nem szolgálta ezt az összefogást az a módszer és az a konzekvencia, amely a végén következett és amely a Képviselőház üléseinek elnapolásálban jutott kifejezésre. (Kun Béla: Nem fontos az összeférhetlenségnek minél hamarabbi tárgyalása! — Zaj.) Mielőtt üléseinket berekesztenők, most még egy más kérdést szeretnék szóvátenni. Az immár hosszú idő óta reánk nehezedő súlyos gazdasági válság leírhatatlan nyomorba döntötte honfitársaink százezreit, sőt millióit. A régi világban a szegénység és nyomor legfőképpen a nagyvárososoknak volt szomorú privilégiuma. De most e téren is más a helyzet. A keserű nélkülözés bekopogtatott oda is, ahol azt eddig kevéshbé ismerték: a falusi otthonokba. S mivel a városokban a különféle caritas-akciók meg vannak szervezve és így ott sokkal több történik a szegények és nyomorgók érdekében, a falun a szegénység és a nyomorúság ma még sokkal kirívóbb, mint a városokban. (Zaj a baloldalon.) És ez a nyomor ma már társadalmi különbséget nem ismer. Százezer számra vannak ebben a szerencsétlen országban olyanok, akik valamikor j'Olbh napokat láttak, akiknek valaha tekintélyes vagyona hadikölcsönben vagy más egyéb értékpapírokban úszott el, vagy akiknek tekintélyes ingatlanvagyona az idegen megszállás folytán veszett el. Ezeknek sincs ma betevő falatjuk, meleg hajlékuk, ahol gondtól megőszült fejüket pihenőre hajthatnák. A városi proletárok ezreii kénytelenek sokszor még állati hajlékoknak sem nagyon alkalmas odúkban és vackokban meghúzódni. Vannak családok, amelyeknek tagjai csak felváltva mehetnek ki az utcára, mert a családtagok egy részének nincs cipője és ruhája. És ha most tél idején benézünk egy falusi iskolába, akkor azt látjuk, hogy a gyermekek túlnyomó része a téli fagy és hó ellenére anezátláib és rongyokba öltözve jáir az iskolába. (Lázár Miklós: Mint a cigányok!) De felszólalásomnak nem az a célja, hogy a hazánkban uralkodó nyomor különféle szimptomáira rámutassak, az sem célom, hogy a nyomor okait kutassam, mert hiszen sem az egyik, sem a másik tényező ismerete nem rejti magában a segítés eszközeit. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Márpedig a mi honfitársaink nyomora sma elsősorban segítségért kiált. Tudom, hogy a nyomor enyhítése a kormánynak is egyik legfőbb feladatát képezi. Azon fáradoznak az egylházak az ő Caritasszervezeteikkel, a különféle egyházi és világi jótékonysági egyesületek és mindazok a magánegyének is, akik akáx a caritas-akcióban való közreműködésük útján, akár adományaikkal hozzájárulnak egy-egy sajgó seb gyógyításához. De tudom azt is, hogy azok az összegek, amelyek ma hazánkban az ínségakció céljaira rendelkezésre állanak, távolról sem elégségesek. És ha a nemzet hálája és elismerése illeti is mindazokat, akik bármilyen formában hozzájárulnak az országszerte tapasztalható nagy nyomor enyhítéséhez, azt is konstatálnom! kell, hogy azért imindaz, ami e téren történik, egyáltalában nem elegendő az országban uralkodó rettenetes nyomor és szegénység teljes kiküszöbölésére. A társadalomnak, különösen a társadalom tehetősebb tagjainak, még sokkal többet kell tenniök, — mondjuk meg nyíltan és őszintén — még sokkal mélyebben kell a zsebükbe nyúlniok, mint ahogy azt eddig tették. Ezt bátran merem állítani, f mert egyrészt a folyamlatban levő caritas-akciókkal kapcsolatban ismételten volt alkalmam megismerni igen sok tehetős honfitársamnak e téren tanúsított hihetetlen szűkkeblűségét, másrészt pedig lépten-nyomon látom és tapasztalom, hogy még ma is igen sokan vannak ebben a szerencsétlen országban olyanok, akik nem ismerik, vagy nem akarják ismerni a lemondást, az élet-standard nívójának ma feltétlenül szükséges és a mai viszonyok által parancsolólag követelt leszállítását, akik ma is olyan fényűzést fejtenek ki, mint valamikor a legkitűnőbb konjunktúra idején. A háború és a forradalmak után divatos lett a keresztény jelszó, sajnos, igen sokszor olyanoknál is, akik felfogásukban és különösen a gyakorlati életben, nagyon távol állottak az igazi kereszténységtől. Hiszen a kereszténység legfőbb és legmagasztosabb elve éppen a felebaráti szeretet, amely azt követeli tőlünk, hogy amink van, azt osszuk meg szegény, nyomorgó és nélkülöző felebarátainkkal. A mammutjövedelmek, az álláshalmozásokkal összekötött súlyos visszaélések egyáltalán nem egyeztethetők össze a keresztény felebaráti szeretet elvével. Álláshalmozásnak én nem azt nevezem, ha nyomorult kisfizetéssel vagy nyugdíjjal rendelkező egyének^ abból a^ célból, hogy családjaiknak megélhetését biztosítani tudják, igyekeznek maguknak esetleg más forrásból is szerény jövedelmet biztosítani. De kérdem: vájjon nem áláshalmozás-e az, ha magasrangú nyugdíjas katonatisztek vagy polgárig egyének vagy azok özvegyei, akiknek nyugellátása bőven biztosítja megélhetésüket, ezen felül még trafik jog ok at, moziengedélyeket vagy más egyéb, az állam által adományozott jövedelmező jogokat is élveznek? (Zaj ) Tisztelettel kérem az elnök urat, méltóztassék egy kis csendet teremteni. Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Br. Kray István: Felhívom a kormány figyelmét arra, hogy egyrészt a szellemi és fizi1 kai munkanélküliség enyhítése érdekében ha-