Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.
Ülésnapok - 1931-67
418 Az országgyűlés képviselőházának 67. ülése 1932 április 15-én, pénteken. van! a szélsőbaloldalon. — Payr Hugó: En nem! — Felkiáltások jobb felől: Az az oldal!) azokat a javaslatokat tartja csip-csup ügyeknek, amelyek itt napirenden szerepelnek és amelyeket mi itt tárgyalunk és hogy az ország népét ezek a javaslatok nem érdeklik! Sajnálom, hogy t. képviselőtársam nem látja be, (Payr Hugó: A Dréhr-ügyet önök követelték a legjobban!) hogy ez a képviselőház a közvéleménytől és az ország népétől teljesen elszakadt, hogy légüres térben pepecsel, léggyökerekkel táplálkozik, hogy ez a parlament, mint valami üvegházi növény éli itt a maga életét, az események pedig ettől a parlamenttől és ennek a törvényhozásnak működésétől teljesen függetlenül rohannak a maguk útján, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Payr Hugó: Önök is hibásak, ha így van!) Hogy t. képviselőtársam ne vádolhasson azzal, hogy az én szerény felszólalásomban is csupán műsoronkívüli számok szerepelnek, rátérek legelőször is arra, ami a mai napnak főj műsora volt. A félhivatalos kormánypárti sajtó nagy eseményként harangozta be a mai napra a pénzügyminiszter úr expozéját és azt, hogy a pénzügyminiszter úr ma fogja az úgynevezett reális költségvetést előterjeszteni. (Farkas István: Ahogy az reális!) Felszólalásomnak nem célja az, hogy bírálatot mondjak erről a költségvetésről, annak reális vagy irreális voltáról: Ezt a legtalálóbban maga a pénzügyminiszter úr jellemezte, amikor a költségvetés bevételeinek realitására vonatkozóan azt a megjegyzést tette, hogy talán igen, talán nem — forse che si, forse che no, — akár csak D'Annunzio repülőregényében. A pénzügyminiszter úrnak ezzel a megállapításával if én csak annyiban értek egyet, hogy ennek a mondatnak csak a második részét fogadom el, azt, hogy talán nem. Sőt, nem is «talán nem», hanem egészen biztosan nem. (Payr Hugó: Az uraknak lesz módjuk a költségvetési vitában elmondani a véleményüket!) A miniszterelnök úr az úgynevezett felhatalmazási törvény bizottsági tárgyalása során azt a kijelentést tette, hogy a kormánynak erre a rendkívüli felhatalmazásra azért van szüksége, mert a közeljövőben nagy zavarok és meglepetések várnak reánk. En a pénzügyminiszter úr mai szomorú és sivár expozéjából, amelyben tulajdonképpen semmi egyebet nem mondott, mint Széchenyit idézte (Simon András: Nagy bűn!) azt látom, hogy a kormánynak, amely a mai időkben rendkívüli felhatalmazást kér, semmi komoly koncepciója, elgondolása és terve nincs abban a tekintetben, hogyan akarja az országot kivezetni azokból a bajokból, amelyekben az ország sínylődik és hogyan akarja elejét venni azoknak a meglepetéseknek és azoknak a zavaroknak, amelyek a miniszterelnök úr bejelentése szerint a közeljövőben várnak reánk. A miniszterelnök úr rendkívüli felhatalmazást kért, hogy tovább vezethesse az ország ügyeit. Mi azonban kénytelenek vagyunk csalódottan megállapítani, hogy nem látunk semmiféle tervet és elgondolást, amely ebben a reményvesztett országban a legkisebb reményt is kelthetné aziránt, hogy a kormány valóban képes lesz az országot kivezetni a bajoknak abból az áradatából és örvényéből, amely ezt az országot elpusztulással és elnyeléssel fenyegeti. Nem célja felszólalásomnak, — mivel az idő rövidsége sem engedi meg — hogy rámutassak mindazokra a feladatokra, amelyekkel ma a kormánynak elsősorban kellene foglalkoznia, és hogy rámutassak mindazokra a mulasztásokra, amelyeket a kormány és a törvényhozás egyaránt már eddig is jóformán helyrehozhatatlanul elkövetett. Csupán egy kérdéssel kívánok felszólalásomban foglalkozni, egy olyan kérdéssel, amelyről talán Payr t. képviselőtársam sem fogja azt mondani, hogy csip-csup kérdés, hogy ez a kérdés nem érdekel és nem érint senkit. A földmunkásság és a földnélküli mezőgazdasági munkásság munkanélküliségének kérdéséről van szó, amelyet nem én teszek itt elsőízben szóvá. Nem kívánok arra hivatkozni, hogy ezt a kérdést szóvátették már Eeisinger Ferenc, Szeder Ferenc, vagy Kocsán Károly t. képviselőtársaim, akik lehet, hogy szintén csak demagóg célzattal tették ezt itt szóvá, éppen úgy, mint jómagam, hanem hivatkozom a kormány egyik oszlopára, a rendszer egyik exponensére, báró Vay László főispán úrra, aki az ő főispáni működése alatt sokszorosan bebizonyította már, hogy a demagógiára nem hajlamos. Vay főispán úr, aki egyúttal a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara elnöke is, az idei év januárjában jelentést terjesztett a kormány elé a mezőgazdasági munkanélküliség kérdéséről. A főispán úr ebben a jelentésében a következőket mondja: (Olvassa): «Meg kell állapítanom, Ihogy munkásnépünk az véletnek több ridegségét, a nélkülözéseknek fokozottabb mérvét, a nyomorral járó megaláztatásoknak további sorozatát már aligha bírja ej. teljes lelki összeroppanás és erkölcsi elzüllés nélkül. A természeti és emberi törvények korlátait már nem bírhatja sokáig tiszteletben tartani, 'mert reménytelen nyomorúságában állati ösztönéletre fog kényszerülni. (Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Farkas István: Sajnos.) A kötelesség- és felelősségérzet természetszerűleg a minimumra száll le ott, ahol önmagával és családjával szemben a legelemibb kötelességeit sem tudja az ember teljesíteni és önhibáján kívül nem tud felelősséget viselni hozzátartozóival szemben sem.» Ugyancsak ezeket mondja (olvassa): «Megszokott dolog, hogy télen^ ha gyenge volt a nyári kereset, egy kicsit éhezni, fázni, nélkülözni kell. Szegény népünk mindig tavaszváró volt. Mégis talán soha nem várták nehezebben a tavaszt, mint most, 1932. telén. Ebben a tavaszban nem szabad csalódnia a tavaszváróknak, mert utolsó reményük »omlik vele össze. Ahol pedig meghal a remény, ott elvész a hit és nem marad szeretet a iszívekben.» ^Azt mondja továbbá (olvassa): «A célravezető cselekedet itt és most csupán az lehet, hogy elháríttassék az a veszedelem, hogy a tavaszváró mezőgazdasági- és földmunkásosztály csalódjék a tavaszban. Ez a csalódás ezidőszerint szinte bizonyosra vehető. Hiszen a magángazdaság általában sokkal kevesebb munkaalkalmat fog ezév tavaszán nyújtani, mint eddig bármikor, viszont nagyobbszámú munkás foglalkoztatását lehetővé tevő közmunkák úgyszólván egyáltalán nincsenek tervbevéve, vagy, ha vannak, azokra a költségfedezet nincs biztosítva.» Ezekhez a szavakhoz és megállapításokhoz nekem semmit sem szükséges hozzátennem, ezeket bővebben magyarázni nem kell. (Szilágyi Lajos: Mégis támadták mindig ezt a főispánt! — Eckhardt Tibor: De nem ezért!) Azt mondja: ebben a tavaszban nem szabad csalódniok a tavaszváróknak, mert utolsó reményük omlik vele össze; a reményevesztett nép reménytelen nyomorúságában állati ösztönéletre fog kényszerülni. Egyúttal szomorú konzekvenciaként azt is megállapítja a főispán úr, hogy ez a csalódás ezidőszerint szinte bizonyosra vehető.
