Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.
Ülésnapok - 1931-67
396 Àz országgyűlés képviselőházának tana feltétlenül^ szükségesnek, hogy előbbutóbb racionalizálni kell úgy állami szervezetünket, mint autonóm közigazgatási szervezeteinket is. De hogy lehet azt elképzelni, hogy ez az átszervezés máról-holnapra történjék? Ez nemcsak az exisztenciák sok ezreinek feláldozásával járna, hanem amint az ipartelepre vonatkozólag mondottam, ehhez új tőkék is kellenének s tőkeveszteségeket is hozna magával. Nagyon helyesen mondják minden oldalról, hogy vannak felesleges, túlméretezett intézményeink, ezeket le kellene építeni. Az utolsó tíz esztendő alatt sok minden le is épült, folyamatban van további leépítés és pedig úgy, hogy az az állami és gazdasági életet s a szociális szempontokat- a lehetőségig ne sértse. A másik nagy nehézség, amellyel küzd az ország, az ingó tőke hiánya. A harmadik a gazdasági életnek s különösen a mezőgazdaságnak ismeretes krízise. Az ingó tőke szerepe Magyarországon a múltban rendkívül nagy volt. Hiszen az ingó tőke volt az, amely 50—60 év alatt — a Széchenyi-időszaktól kezdve — átalakította az egész országot, amely lehetővé tette, hogy ebből az elmaradt, feudálisnak mondott országból f egy modern, civilizált, jól megszervezett ország létesüljön, hogy^ az összes gazdasági energiák kifejlődjenek és magas szárnyalással Európa első államai közé helyezzék Magyarországot úgy gazdasági, mint a kulturális nívó tekintetében. Az ingó tőke azonban Magyarországon mindig hiányzott. Hiányzott a múlt évszázad ötvenes-hatvanas éveiben is, úgyhogy idegen tőkéhez kellett folyamodni. Az akkori korszakban, amely a fellendülés korszaka volt, az idegen tőkék igénybevétele nemcsak elkerülhetetlen, de rendkívül hasznos is volt, mert lehetővé tette, hogy azután a magyar tőke fejlődjék. Tudjuk, hogy egészen a háborúig mindinkább sikerült repatriálnunk a külföldön elhelyezett részvényeket, zálogleveleket, úgyhogy remélhettük, hogy mindinkább függetlenebbekké válunk a külföldi tőkétől és saját tőkénkkel fogunk tudni élni és dolgozni. Sajnos, ez az apáink és nagyapáink által megtakarított ingó tőke elveszett. Az összeomlás idején rendkívüli pusztulás állott be ezen a téren. Hogy csak néhány adatot soroljak fel: hadikölcsön címén, ha a lombardirozott hadikölcsönöknél le is vonjuk a lombardkölcsönöket, négymillárd pengő veszett el. Záloglevelekben elveszett 1'5 milliárd pengő, Sí f betétekből elértéktelenedett az infláció folytán 1*7 milliárd pengő. Természetesen az ilyen becslések — mert ezek a számok csak becslések eredményei — sohasem egészen pontosak, de bátran lehet mondani, hogy legalább hétmilliárd pengő veszett el az ország ingó tőkéiből, ha nem is számítjuk a részvénytulajdont, amelynek nehezebb megállapítani az értékét Hogy ez a veszteség mily nagy, azt legjobban akkor mérlegelhetjük, ha figyelembe vesszük a nemzet vagyonát. A nemzeti vagyont illetőleg különböző számítások voltak, de azok körülbelül mind 25 milliárd körül mozognak. Ennélfogva 25 milliárd nemzeti vagyonnal szemben egy-két év alatt elveszett hétmilliárd pengő az ingó tőkéből. Ennek természetes következménye volt az, hogy mikor a felfordulások után ismét megkezdődött az ország élete, főleg gazdasági élete, akkor külföldi ingó tőkéhez kellett folyamodnunk, mert más nem volt. Azt mondják, — és ez igaz — hogy országunk erősen eladósodott a legutóbbi tíz esztendő alatt. Nem mondom, talán 67. ülése 1932 április 15-én, pénteken. az állam is, talán magánosok is bizonyos fokig jobban meglatolhatták volna, hogy mennyi, milyen feltételű és milyen célra szolgáló kölcsönöket vegyenek fel. De ha az igazságnak a szemébe akarunk nézni, akkor számolnunk kell először is azzal, hogy szükség volt idegen tőkékre, még pedig azért, mert tőke nélkül nem lehetett megindítani a termelést, nem lehetett megindítani a gazdasági életet. (Ügy van! Ügy van!) Minthogy belső tőke nem volt, igénybe kellett venni az idegen tőkét. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy abban az időben, amikor bőséges tőkekínálatot is láttunk, amikor a külföld bőségesen kínált tőkét Magyarországnak, kevesen voltak, akik kételkedtek abban, hogy valóságos fellendülésben van az egész világ. A szakemberek legjobbjai is azt remélték, hogy ez a fellendülés állandó lesz, s ennek folytán reményteljes hangulat terjedt el mindenütt, amelynek következtében azt lehetett hinni, hogy a felvett rövidlejáratú kölcsönök néhány éven belül konvertálhatók lesznek. Sajnos, ez a remény nem vált be, szinte váratlanul jött a katasztróI fális helyzet a világpiacon, a konvertálás lehetősége elmaradt, s az okozza ma egyik igen nagy nehézségünket. Eladósodásunk jellemzésére csak pár adatot legyen szabad felhoznom. 1924-ben a föld terhe összesen 20 millió pengő volt. A földet azelőtt terhelő r kölcsönök devalorizációjából eredt ez a kis szám. A házbirtok terhe pedig 22,400.000 pengő volt. A földteherből összesen 758.000 pengőt tett ki mai értékben a hosszúlejáratú teher, a háztehernél pedig 1,400.000 pengőt. Az összes teher az ingatlanoknál tehát 42,400.000 pengőt tett ki. 1930-ban a földteher felszökött 1228 millió pengőre; abból 649 millió pengő hosszúlejáratú, a többi pedig rövidlejáratú teher. A házbirtok terhe felszökött 550 millióra, amiből 245 millió hosszúlejáratú. Az összes teherből 1930-ban 1778 millió volt a bekebelezett kölcsön és körülbelül 350 millióra lehet becsülni a földbirtokosoknak személyi hitel alpján felvett kölcsöneit. Nem lehet célom, hogy a statisztikai ada-. tok halmazát soroljam föl, mégis adósságaink, eladósodásunk megítélhetése végett legyen szabad a megyék, városok és községek eladósodását jellemezni. (Halljuk! Halljuk!) Budapest kölcsönterhe az összeomlás előtt 453 milliót tett ki, amely kölesönteher máig némileg apadt, azonban a többi városok, községek és megyék kölcsönterhe, ami 1924-ben még 34 millió pengő volt, 1931-hen már 323 millió pengőre emelkedett. {Zaj a szélsőbaloldalon. — Fábián Béla: Rájuk kényszerítették!) Budapesttel együtt az autonóm közületek terhe összesen 747 millió pengőt tett ki. Ha ezt összehasonlítjuk ugyanezen községek és városok háború előtti eladósodásának mértékével, ez még nem exorbitáns, mert a háború előtt ugyanezen városok és községek terhe 810 milliót tett ki, itt tehát a különbözet nem nagy. (Zaj a szélsőbaloldalon. — Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Tény azonban az, hogy a városok és a községek a devalorizáció folytán menekültek a terhek túlnyomó nagy részétől és azóta újabb jelentős terheket kontraháltak. De nem annyira a tőkében van a baj, mert hiszen normális körülmények között elbírnák ezek a közületek a kölcsönöknek ilyen tőkemennyiségét, hanem a kamatfeltételekben, ami jóformán duplája annak, mint a háború előtt volt. Ennek következtében ' az évi teher és az adózók terhe sokkal nagyobb.
