Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.

Ülésnapok - 1931-65

336 Az országgyűlés képviselőházának és időt adnának a gazdának arra, hogy terheit rendezze, mert a szegény már úgyis évek óta jövedelmének nagy részét ennek a telhetetlen hitelezőnek a zsebébe szállította (Ügy van! Ügy van!) és ma már csak vagyona roncsait igyekszik megmenteni, hogy továbbra is rabszolgája lehessen ennek a telhetetlen hitelezőnek. (Ügy van!) A kormánynak a mezőgazdaság megsegítésére kiadott rendelete a mezőgazdák körében nagy visszhangot keltett, különösen az a része, ahol a sok igazságtalanságot tartalmazó közmunkaváltságot részben felfüggesztette. Ha ezt követné hlamarosan egy ilyen irányú adóhátralékrendezés, ez fokozná a rej ménykedést, de ettől eltekintve, lehetővé tenné azt, hogy ezek az adóhátralékok befolyjanak. Ha a gazdát engedik békén dolgozni és mai jövedelmének megfelelőleg követelnek tőle, akkor eltalálta a pénzügyi kormányzat azt az utat, azt az egyetlen járható utat, amelyen az adózótól még teljesítményt követelhet. (Helyeslés balfelől.) Elnök: Az interpelláció kiadatik a pénzügyminiszternek. Következik Fábián Béla képviselő úr interpellációja a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Kérem az interpelláció szövegének felolvasását. Esztergályos János jegyző (olvassa): «Interpelláció a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Hajlandó-e a miniszter úr a középiskolai tanulók akadályversenye tárgyában kiadott rendeletét visszavonni? Fábián Béla s. k.» Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. . Fábián Béla: T. Képviselőház! A középiskolai tanulók akadályversenye tárgyában jegyeztem be interpellációt. A középiskolai akadályversenyt a minisztérium egy újabb rendeletével intézményessé tette. A középiskolák IV. és V. osztályát jelölte meg azon határoszlopoknak, amelyeknél az egyes középiskolai tanulók tehetségét meg fogják vizsgáltatni abból a szempontból, hogy az illető középiskolai tanuló alkalmas-e — nem arra, hogy egyetemre mehessen, hanem egyáltalában — arra, hogy a középiskola felső osztályait látogiathassa. Megvallom, t. Képviselőház, hogy én nem akarok most semmiféle destrukciót végezni a középiskolai bizonyítványokkal szemben, mert én nagyon jól tudom, hogy a középiskolák tanári karának, különösen a mai világban, rossz anyagi helyzetükben milyen nehéz szituációja van, mégis bátor vagyok azt mondani, hogy nem minden esetben azok az emberek érvényesültek az életben, akik a középiskolában érvényesültek, sőt sok alkalomimal volt szerencsém már tapasztalni, hogy a középiskolai tanulók közül a rossz tanulók, akik az alsó osztályokban az úgynevezett rossz tanulók, az utolsópados rossz tanulók sorába tartoztak, a középiskola felsőbb osztályaiban később mint a gimnázium büszkeségei jelentkeztek, vagy pedig ha később a gimnázium felsőbb osztályaiban sem jelentkeztek, mint a gimnázium büszkesége, az életben — hogy ezt a közkelet magyaa* kifejezést használjam — sokszor mégis lepipálták a gimnázium legjelesebb, praematurus tanulóit. Láttunk praematurus tanulókat, akikből az életben a világon semmi sem lett s viszont láttunk csak éppen hogy jó öreg elégségesekkel átcsúszó diákokat, akik az életben úgy érvényesültek, mintha a gimnáziumiban praematurusok lettek volna. Tehát akik az iskolában praematurusok lettek, 65, ülése 1932 április 13-án, szerdán. azok sokszor elégségesek vagy elégtelenek lettek az életben, azok pedig, akik az iskolában esetleges elégségesek voltak, "az életben mint praematurusok állották meg helyüket. Ezzel nem akarom a középiskolai bizonyítványok tekintélyét lerontani, vagy pedig azt a destrukciót megteremteni, hogy a gyermekek az iskolákban ne tanuljanak, mert már a régi latin közmondás

1 megmondta, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Mégis hibásnak és helytelennek tartom, különösen a mai viszonyok között egy olyan akadályverseny felállítását, amely akadályversenynél a (gyermekek idegeivel, ennek a háborúban született generációnak idegeivel sem számol az a rendelet, amely ellen én most felszólalni bátor vagyok. T. Képviselőház! Soha még generáció, nemcsak felnőtt generáció, de gyermekgeneráció sem ment keresztül az élet olyan szörnyű katasztrófáin, mint amilyen katasztrófákon ment és megy keresztül az a generáció, amelyben mi élünk, és az a generáció, amely ma a gimnázium alsó osztályait tapossa. Amikor született, vagy amikor anyjának melléből a tejet szívta, akkor apja a harctéren verekedett és anyja keservesen táplálta a gyermekét, mert nem tudta, hogy egy élő apának gyermekét táplálja-e még, vagy pedig egy olyan apáét, akit most lőttek fejbe, vagy most lőttek nyomorékká valahol a Doberdón, vagy pedig most pusztult el Szibériának hómezőin. Ez a generáció, amely már az anyatejjel magába szívta az élet iránt való pesszimizmust, ez a generáció, amelyet megtaposott azóta is anyáiban és apáiban ez a szomorúságos középeurópai élet, kerül most a középiskolai akadályverseny elé, olyankor, amikor a legfogékonyabb minden idegesítő befolyással szemben. Ma pedig nemcsak a gyermekre nézve van meg a pályaválasztás problémája, ma megvan a szülőre nézve is a pályaválasztás problémája, mert az a kisgyermek, aki ott áll a gimnáziumban, aki a gimnázium padjain ül, nemcsak saját gazdasági énjének táplálására nem tudja, hogy vájjon &

f jövőben honnan fog megfelelő forrásra találni, hanem az a gyermek már odahaza együtt nő fel a szülői gonddal, együtt nő fel vagy az állásnélküli apának gondjával, vagy pedig a kenyér keresetében kínlódó és szintén akadályversennyel küzdő apának gondjával. Hogy most még ezen akadályversenyek, ezen otthoni gondok mellé odaállíttassék a gyermek abba a rettenetes szituációba, hogy egész pályája egy középiskolai intézkedéssel, egy rendelet következtében megtörtént vizsgával megszűntettessék, ez lehetséges lett volna olyan időben, amikor azt mondották, ha nem fogsz boldogulni a középiskolában, — emlékszem, az én gyermekkoromnak ez volt az atyai fenyegetés — íha nem fogsz megfelelni, nem tanulsz a gimnáziumban, majd elmégy suszternek, de ebben az országban ma már suszternek sem lehet menni. Ebben az országban nem lehet elmenni sem suszternek, sem lakatosnak, sem csizmadiának, mert az, aki már elment suszternek, lakatosnak vagy csizmadiának és ezen a pályán van, szintén nem bírja megkeresni a kenyerét. Mikor így áll a helyzet, az élet gondjaival, az élet szörnyűséges akadályversenyeivel megfenyegetni egy gyermeket már 14 és 15 esztendős korában, ezt én a magam részéről nem tartom kultúrpolitikai intézkedésnek. Es bocsássanak meg, hogyha én itt néhány egészen rövid szóval kitérek arra, amit mindenki tud eb-