Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.
Ülésnapok - 1931-64
Az országgyűlés képviselőházának 64. vatalos szónoka vagyok és a párt nagy súlyt helyez arra, hogy rövid legyen ez a vita, hiszen a kisiparosság reszketve várja a törvényjavaslat tető alá jutását. Lehetetlen hallgatással mellőzni az adókérdések közül egyet, a forgalmi adóét. Már a 33-as bizottságban Éber Antal képviselőtársammal együtt, amikor még ő is tagja -volt r a bizottságnak, ismételten felszólaltunk e kérdésben. A magyar kisiparos forgalmi adója egészen más jellegű, mint a forgalmi adók általában. Ez egy átalánnyá vált, félig-meddig petrifikálódván. Minthogy nem. tudja, áthárítani a vevőre, a kisiparosnál ia forgalmi adó egyszerűen az egyenes adó járulékává vált. (Ügy van! jobbról.) Ennek az a következménye, hogy a forgalmiadóátalányt sokkal nehezebben viseli a magyar kisipar, nemcsak kicsiségénél és elesettségénél fogva, hanem az adónak átváltozott formájánál fogva. , Nagyon kérem a miniszter úr és a kormány támogatását abban a tekintetben, hogy az átalányrendszernél ne méltóztassék egyszerűen a matematikai, emelés álláspontjára helyezkedni, arra, hogyha 2%-ról 3%-ra emelkedik a forgalmi adó, akkor ugyanilyen arányban emelkedjék az átalány. Az élet erre .rácáfolt. Nagyon boldog lenne a kisiparostársadalom általában, ha iparának jövedelemezősége csak 66%-ra csökkent volna 100%-kal szemben. Azért mondom ezt a számot, mert 'a 66%-os csökkenés esetén jelent 3% ugyanannyit, mint 2% a 100% esetén. # Örömmel látom, hogy a miniszter úr, éppúgy mint elődje, a közmunkák vállalásánál jóindulattal töprengett azon, hogy a szabadverseny egészséges elve mellett miképpen lehet bizonyos előnyökben .részesíteni a kisipart, mert hiszen tudjuk, hogy ezek sokkal kevesebb felkészültséggel és szervezettséggel jelentkeznek a nagy közmunkáknál. Még egy nagy fájdalmunkat kell megemlítenem s ez a kontárkérdés, amelyet már aiiynyiszor hangoztattak. Lehetetlen, hogy a miniszter úr e javaslat kapcsán erről néhány megnyugtató szót ne szóljon. Elődje, Bud miniszter úr tett ígéretet, ankétot is tartott ez ügyben és az erről szóló törvényjavaslat már készen van a minisztériumban. (Dinnyés Lajos: Hol? — Zaö bál felől.) Az összes érdekeltségek tudják és látják ezt és várják már a javaslatot. A kontárok valóságos siserehada rontja ezeknek a szerencsétlen kézműves kisiparosoknak megélhetést, azokét, akik résztvesznek közterhekben és nem akarnak ugyan a középkori céhrendszerek bástyái mögé menekülni, de meg akarják maguknak szerezni azt a minimális védelmet, amelyre joguk van, mint olyanoknak, akik állampolgári kötelezettségüknek sokkal jobban megfelelnek, mint az előbbiek. Nagyon kérem a miniszter urat, ne engedje ezt a kérdést minden sok gondja és egyéb elfoglaltsága ellenére sem elsikkadni és én merem állítani, hogy óriási megnyugvást fog okozni, ha ez a kérdés, amely évtizedek óta izgatja a magyar kisiparosságot, egyszer egy lojális, nem is szélsőséges formában rendezést nyer. E rendezésnél azonban, úgy érzem, nem lesz lehetséges valamilyen úton-módon a kontárokat igénybevevő közönséget is felelősségre vonni, mert hiszen a kérdés lényege ott van, hogy a publikumot nevelni kell arra, hogy azért, mert talán egy kontár látszólag, olcsóbban, de mindenesetre közadóktól mentesen ' és rosszabbul dolgozik, ne kerülje el a legális iparos és kézműiparos-társadalmat. De befejezem a panaszokat, rátérek magára ülése 1932 április 1%-én, kedden. 279 a törvényjavaslatra. Csak még a Társadalombiztosító Intézetet említem meg. A miniszter úr, aki érintkezik a kisiparosokkal, bizonyára tudja, hogy a Társadalombiztosító Intézet általában nem szimpatikus intézmény a kisiparosság szemében ^s nem szimpatikus egyetlenegy termelési ágnál sem. Hiszen a kisiparosság, amely ma már elesett, joggal kérdezheti, hogy hogyan segítsen az elesetteken, amikor maga is elesett már, amikor fizikai lehetetlenség, hogy kihasítson valamit a jövedelméből erre a célra. Egyenesen felhatalmazottnak érzem magam a kisipari társadalom részéről arra, hogy kérjem nevükben azt, amit más termelési réteg is kér s amely — belátom — elég singuláris természetű: aggkori biztosítás tekintetében a kprmány tegye nagyon komoly megfontolás tárgyává a felfüggesztés kérdését. A tanonooktatás kérdéséről nem akarok beszélni; lesznek nálamnál sokkal hivatottabbak, akik ezzel foglalkoznak. En csak megemlítek egy gondolatot s ez az, hogy nem tud egyetlenegy termelési ág sem megélni, ha gondolkozásmódja nem megy át egy metamorfózison, egy változáson, és pedig kommerciális átváltozáson. Ez pedig különösen a kisiparnál fontos, mert hiszen a kisipar nemcsak termel, hanem kereskedik is. Ha az iparosoktatást igazán át akarjuk reformálni, akkor egyik igen fontos tárgya lesz a tanonciskoláknak az, hogy megtanítsák az egyszerű iparosgyerekeket kalkulálni és kereskedelmileg gondolkozni, mert bármilyen kitűnően is termel az a kisiparos, ha nincs meg benne a minimális kommerciális érzés és a kereskedelmi műveltség, akkor feltétlenül elesik, elbukik. Hiszen a (gyakorlati életben látunk számos, kitűnő munkát produkáló kisiparost, aki kommerciális érzék hiánya miatt nem boldogul, sőt lesüllyed a proletár-sorba. (Ügy van!. Ügy van!) De tovább kell mennem s a, törvényjavaslatról kell egypár szót szólnom. Frühwirth Mátyás t. képviselőtársammal nem polemizálok; az alsófokú reform tekintetében, úgy tudom, még az ő szigorú kritikája se terjed ki. Csak megállapítom, hogy a>z 1884. ipartestületi törvény ma már nem felel meg hivatásának, 'mert az élet ma már sokkal több igénnyel lép fel egy ilyen közalakulattal szemben. Ma már szükség van arra, hogy bizonyos mozgékonysággal rendelkezzék az az ipartestület, nagyobb hatásköre legyen, hogy nevelő és kulturális feladatokat oldjon meg és főleg arra van' szükség, hogy ne legyen csak egyszerű adminisztratív szerv, mert eddig, különösen a vidéken, az ipartestületek tevékenysége jórészt éppen ebben merül ki. Éppen azért, miután az az előadó t. barátom is megtette, nem emelem ki a javaslat vonatkozó részeit. Ezeknek az újításoknak mindnyájan hívei vagyunk, érezzük, hogy ezekre a rendelkezésekre kivétel nélkül szükség van. Szeretnék a t. miniszter úrhoz egy-két kérdést, intézni. Már a bizottságban is kértük a békéltetőbizottságok felállítását, illetőleg kötelezővé tételét. (Szilágyi Lajos: Ügy van! TTgy van!) Ezeknek, meggyőződésem szerint, feltétlenül eredményes és minden nagy emóció nélküli, harc nélküli szerepük lehetne. Kérem a miniszter urat, hogy ezek kötelezővé tétele tekintetében foglaljon állást. Tudjuk, hogy neki rendeletileg is joga van e tekintetben rendelkezni, de nagyon szeretném nemcsak a miniszter urat, hanem utódait is (Meskó Zoltán:
