Képviselőházi napló, 1931. III. kötet • 1931. november 26. - 1934. december 22.

Ülésnapok - 1931-30

Az országgyűlés képviselőházának 30. nagy erőgyűjtés, amely Magyarországot, a magyar nemzetet a csonka határok között is egy új élet boldogabb partjai felé irányítja. S ha a Bethlen-kormánynak és magának Bethlen István grófnak van történelmi bűne, nem az a sok aprólékos csip-csup tévedés, a korrupció felburj államháztartási hitelkeretek túlfeszítése, a pazarlás, nem is anynyira az, ami újat csinált, hanem sokkal inkább az, amit folytatott és amit elmulasztott. Folytatta ^megesonkult lehetőségek és gyökeresen megváltozott viszonyok között 67-et és elmulasztotta megoldani mindazokat a kérdéseket, amelyek 1831 óta, Széchenyi István «Hitel»-ének megjelenése óta itt megoldásra várnak és amelyeket már c^ak egy meggyorsított ütemű, evolúció formájában lehetett volna elintézni. Nem oldotta meg a birtokreformot, amelyet már 67-nek kellett volna megoldania. (Ugy van! Ugy van! bal felől. — Büchler József: Kicsúfolta! Diszkreditálta!) Tovább engedte tenyészni azt a szörnyű latifundiumos világot, amely itt a levegőt veszi el a magyar falusi millióktól és különben is valóságos csúffátétele a magyar történelemnek, amely arról volt 600 éven át nevezetes, hogy távol tudta magától tartani a feudalizmust, (Ügy van! Ügy van! balfelől.) És tovább tenyésztette a beteg 67-es kapitalizmus gazdaságpolitikai túlsúlyát is a világgazdasággal szemben. Nem tudott a 400 éves kontraszelekció helyébe egy jobb értékkiválasztást állítani. Folytatta 67 merev középosztálypolitikáját, forma szerint, valójában pedig a két 67-es oligarchia mellé engedte kitermelődni a harmadik oligarchiát: az álláshalmozókat. Engedték a csonka nemzet történelmi horizontiát szűkíteni. Trianonhoz, freskókon és gobelineken új honfoglalókként örökítették meg magukat, amihez fogható történelmi öncsonkításra nem vetemedett az ezeréves magyar história egyetlen generációja sem. Kinek jutott volna eszébe például Mohács után a nyugaton megmaradt törpe ország magyar vezető rétegeiből az a törpe gondolat, hogy .a törpeország határainak megmerevítését ű.i honfoglalásként ünnepelje, holott a török hódításnak ez a megakasztása a magyar nemzet hősi erőfeszítésének, világraszóló erőfeszítésének volt eredménye. Es nem tudták a forradalmak után sem összebékíteni az osztályokat. És most itt állunk küzdelemben Trianonnal, küzdelemben egy világválsággal, szétszórt, atomizált, osztályaiban egymás ellen fordított, lelkében meghasonlott társadalommal, elsorvasztott népi erők halálos elkeseredettségével. Itt állunk éppen ab.ban a pillanatban, amikor Magyarországnak a sors lassan a kezére játssza az óriási feladatot, hogy döntő szóval szóljon bele Közép-Európa újjárendezésébe. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Lehetséges-e t. Képviselőház, hogy amikor esT nemzet száz év óta megoldatlan feladatok irtózatos terhével a vállán a csonka határok között még egy világválsággal is meg kell, hogy küzdjön, tovább folytathassa ezt ia 100 év óta tartó pepecselést, minden sorskérdésnek ezt az örökös kerülgetését és elodázását? Széchenyi Istvánt idézgetik a fejünkre és jószándékú, tiszteletreméltó öreg urak a fontolva haladást ajánlgatják nekünk. Csakhogy ez a fontolva haladás már 48-ban is elkésett volt és a Kossuth—Széchenyi vitában Kossuthnak volt igaza. A magyar nemzet, a magyar nép ezt meg is érezte, a maga zseniális ösztöneivel ott is maradt, hűségesen kitartott a kossntbi gondolat mellett. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) KKPVISELÖHÁZÍ NAPLÓ. III. ülése 1931 december 1-én, kedden. 87 De ha igaz is az, hogy a fokozatos, lassú evolúció az igazi magyar történelmi forma,— amit én elismerek — lehetséges-e Széchenyi fontolva haladását alkalmazni a mai viszonyok között, amikor 100 éven keresztül éppen Széchenyi Istvánt tagadta meg a magyar politika a legjobban és amikor 100 éven keresztül semmi sem történt azért, hogy Széchenyi István eszméi itt érvényesüljenek. Ma ugyanaz a birtokmegoszlás, lényeg szerint, mint Széchenyi István idejében, ma ugyanúgy megoldatlan a hitelkérdés, mint Széchenyi István idejében, ma ugyanúgy hajózatlan és hajózhatatlan a Tisza, mint Széchenyi István idejében. Es ha végignézünk Csonka-Bereg községeiben, ahol 25 községben nincsen egyetlen lámpa, nincsen egyetlen járda, nincsen egyetlen népkönyvtár, nincsen egyetlen polgári olvasókör, nincsen vasút, nincsen víziút, ahol ma is százezer és százezer pengő vész el évente az értékesíthetetlen nagyszerű gyümölcsben, (Túri Béla: A Tiszántúl is!), ahol a legzseniálisabb és a történelmi érdemekben elől járó, két szabadságharcban magát fényesen kitüntetett népnek nincsen egyetlen polgári iskolája, akkor azt kell mondanom, hogy itt IV. Béla óta alig történt valami. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) IV. Béla óta úgy él a magyar paraszt Bereg megyében, mint ahogyan élhetett akkor, amikor IV. Béla újjáépítette az országot. Lehetséges-e ilyen körülmények között fontolva haladni? Lehet-e ilyen körülmények között más kibontakozás, mint az evolúciónak irtózatosan megfeszített tempója! Hiszen itt addig kerülgették az élet problémáinak becsületes megoldását 400 éven át és e 400 éven belül főleg 80—100 év óta, amióta mégis félig-meddig a magunk urai vagyunk, hogy elfogyott végül minden, amit lehetne és érdemes volna konzerválni. Olyan időponthoz értünk, amikor csak a gyors, tervszerű és történelmi magasságokban mozgó cselekvés segíthet. Mivel pedig nem akarok általánosságban megrekedni, engedje meg a t. Ház, hogy egészen röviden összefoglaljam azokat az alapelveket, amelyeknek nyomán szerintem el kell indulnunk e nagy átalakulási terv előkészítéséhez és megvalósításához. (Halljuk! Halljuk!) Ennek az átalakulásnak kiinduló pontja csak hatalmas, átfogó telepítéses birtokreform lehet. (Ügy van!) Nincs helye Csonka-Magyarországon az elavult latifundiumos világnak, (Ügp van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) először azért, mert a munkanélküliség kérdését ilyen telepítés nélkül Magyarországon megoldani nem lehet. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Az Üristen e nehéz pillanatban szinte kínálja nekünk ezt a területet, amelyen még százezernyi és milliónyi magyar embert le lehet telepíteni. 1867 óta, irtózatos töj megre nőtt fel a földjükből megélni nem tudó törpebirtokos és földmunkás nincstelenek, szama, akik családjaikkal együtt 3 milliót tesznek ki, 1,700.000 pár munkáskezet. A szerencsétlen 1920-as birtokreform csak arra volt jó, hogy új törpebirtokos exisztenciákat teremtsen, de lényeg szerint' semmit sem tudott változtatni a birtokmegoszlás egészségtelen alapjain. Legalább három millió holdat kell kisemberek kezére juttatni és e kisemberek sorában van a munkanélküli középosztály is, amelynek fiatalabb tagjai még meg akarnak és meg tudnak birkózni egy-egy kis-^ és középbirtok művelése útján az élet nehézségeivel. Kell ez a birtokreform azért is, mert a kisbirtok, ha kellőképpen fel van szerelve, ha kellőképpen be van ágyazva azokba á terme13