Képviselőházi napló, 1931. III. kötet • 1931. november 26. - 1934. december 22.

Ülésnapok - 1931-37

Az országgyűlés képviselőházának 37. i földbirtok tulajdonosai számára és bizonytalansági az igénylők részére évek hosszú során át. Érdekes, két törvényt alkottunk akkor, az egyik a földbirtokreform volt, a másik a házhelyek elosztására vonatkozó törvényalkotás volt, és az egyik kitűnően sikerültnek volt mondható, a másik pedig abszolút sikertelennek kell, hogy deklaráltassék. Miért? Egyszerűen abból az okból, mert hamis vágányokra került az egész. Már ott elhibáztatott a törvényalkotás, hogy telepítéssel nem hozatott kapcsolatba. Ismerve a magyar népnek azt a jellegzetes tulajdonságát, hogy falujából nem költözik el szívesen, nem is házasodik bele egy másik faluba, nem veszi a kezébe a vándorbotot még akkor sem, ha a második, vagy a harmadik határban számára földet ígérne valaki, mindannyian kértük akkor nagyatádi Szabó Istvánt, hogy az ő befolyását, amely majdnem apostoli volt a földigénylők körében, (Strausz István: ö rontotta el az egészet!) vesse latba olyan tekintetben, hogy bírja rá a lakosságot arra, hogy ne ragaszkodjék görcsösen ahhoz, hogy az általa kívánt földet a maga községe határában kapja meg, hanem vállalkozzék költözködésre is, és akkor egy telepítéssel kapcsolatban a földreformtörvény eredményesen lett volna végrehajtható. Sajnos, ilyen irányban az elhunyt miniszter úr nem tudott a lakosságra befolyást gyakorolni, úgyhogy telepítési eljárás nélkül kizárólag az 1920 : XXXVI. tc.-ben lefektetett juttatás és megváltás módján igyekeztek ezt a kérdést elintézni. El volt hibázva a törvény már abban a tekintetben is, hogy azt bíróság, vagy nem bíróság hajtsa-e végre. Az az érdekes, — és itt nem értek egyet az ellenzék magatartásával — hogy minekutána a leszűrt tapasztalat azt bizonyítja, hogy az Oflb. működése nem gyorsította, hanem lassította a földbirtokreform végrehajtását, (Szakács Andor: Ez bizonyos!) hogy az Ofb. működése nem sikerült a földigénylők érdekei szempontjából, ebből a konklúzió csak úgy vonható le, hogy sokkal többre mentünk volna, ha a földbirtokreformot közigazgatási hatóságok hajtották volna végre. Ellenben megint a hangulatnak hódolt az akkori törvényhozás, — jól emlékszem — amikor Isten mentsen, hogy belementek volna valami olyanba, hogy a főszolgabírónak és az alispánnak lett legyen befolyása a földbirtokreforni végrehajtása tekintetében. Ez a nagy bizalmatlanság a közigazgatási tisztviselők iránt, amely arra volt visszavezethető, hogy a háborús kormányoknak engedelmes alattvalói voltak, (Sándor István: Jó kortesek!) megboszszulta magát, mert a közigazgatási tisztviselők iránti bizalmatlanság folytán kreáltak egy bíróságot és ennek a bíróságnak kreálása az ügynek^ hasznára nem volt. (Täufer Gábor: A törvény volt rossz, nem a bíróság!) A kiindulási pont és a vezérfonal helyes volt. A vezérfonal^ az volt, hogy állapítsuk meg, hogy kinek kíván juttatni a magyar törvényhozás. A főkérdés tehát az volt és a hangsúly arra volt fektetve, hogy kinek juttatunk. Nem sokáig tudtunk azonban ezeken a helyes vágányokon haladni, mert akkor bedobták a vitába a zsidókérdést. A zsidókérdést a kereszténypárt részéről bedobták és egyszerre csak előtérbe tolult az a kérdés, hogy elsősorban ne azt nézzük, hogy kinek juttassunk, hanem, hogy kitől kell elvenni. Kezdtek bennünket, akik kifogástalan keresztények voltunk és vagyunk ma is, kifogásolni abban a tekintetben, hogy nem látjuk, hogy^ a földbirtokok milyen tömege került zsidókézre, nem látjuk, êse 1931 deeember 12-én, szombaton. 36 i hogy a világháborúban mennyi birtok úszott át keresztény kézről zsidó kézre, és ez a nagy zsidózás megzavarta a földbirtokreform egész végrehajtását, és akkor egyszerre csak e őtérbe tolult a másik kérdés, hogy kitől veszünk el. Erre kezdték a hangsúlyt fektetni, és ez azután elnyomta annak a másik főkérdésnek jelentőségét, hogy egy 52 hónapos világháború után kinek adjunk földet. Érdekes, hogy minden háború után még mindig földosztás volt, és egy 52 hónapos világháború után mindenkinek természetesnek kellett tartania, hogy földosztás lesz. Ennek a gondolatnak nem is volt ellenzéke, ellenben mégis hogy el lehetett ezt gáncsolni, amint egyszer a hangsúly más kérdésre tereltetett át.. El volt hibázva, hogy ihúzták-halasztották, ftl volt hibázva, hogy sok volt benne a kibúvó és ezalatt elfogyott a ládafiából a pénz. Mi, akik a Tiszántúlról lettünk bekü dve a nemzetgyűlésbe, tehát később lettünk megválasztva, — akkor, amikor a román uralom alól felszabadult a Tiszántúl — konstatáltuk a mi vármegyénk területén, hogy amikor visszakaptuk a vármegye fölszabadult részeit, akkor a kisgazdákon kívül még^ egyszerű törpebirtokosoknál is jelentős pénzösszegek voltak, a szó szoros értelmében volt pénz a ládafiában. Ennélfogva, ha akkor erélyes kézzel, parancsoló rendszabályokkal gyors földreformeljárás vezettetett volna keresztül, az emberek fizetőképesek lévén, a nekik juttatott föld árát is ki tudták volna fizetni. (Strausz István: Helyes megállapítás!) A való tényállás pedig az, hogy a földreformeljárás annyira elhúzódott, hogy^ mire arra került a^ sor, hogy a vételár megállapíttassék, akkorára már a juttatott földek új gazdáinak semmiféle pénzösszeg nem állott rendelkezésére. A földreform megindíttatott olyképpen, hogy ott, ahol a birtokos kezére játszott a hatóságnak, ahol a birtokos összebarátkozott és megegyezett az igénylőkkel, ott r a földreformeljárás gyorsan, könnyen, simán bonyolíttatott le, — erre konkrét példákat tudnék felhozni a magam községeinek sorából is — ott azonban, ahol ellentállt a földesúr, ahol ellentállt a megváltást t szenvedő, kudarccal végződött a földreformeljárás, mert annyi útja és módja volt a megváltást szenvedőnek húznihalaszani a dolgot, hogy ott határozottan nem sikerült a földreformeljárás. Amikor a vételár megállapításánál arról volt szó, hogy elodázzuk-e, vagy ne odázzuk el a vételár megállapítását, mi, akik akkor képviselők voltunk, mind úgy gondolkoztunk, hogy a vételár megállapításának elodázásával mi az új kisbirtokosok érdekeit szolga juk. Féltünk volna akkor, amikor a pénz értéke annyira ingadozott, beleszorítani az új törpebirtokosokat abba, hogy momentán, az akkori pénzérték szerint állapíttassák meg a földár, és az ő érdekükben mentünk bele abba, hogy a földárak meghatározása elodáztassék. S mi történt? Ez a jószándék visszafelé sült el. Az történt, hogy a megváltást szenvedő járt jól és az új törpebirtokos járt rosszul. Igaza van az előttem szólt t képviselőtársamnak abban, hogy nagyot nevetett a markába igen sok megváltást szenvedő földesúr. S itt megint visszatérek a zsidókra. Megköszönöm, mint jó keresztény, a zsidóüldözésnek azt a fajtáját, hogy a zsidótól elveszik büntetési jelleggel a birtokát, és azután a vételár megállapítását elodázzák, amikor pedig rákerül a sor a vételár megállapítására, akkor kisül végeredményben, hogy ez a nagy, úgynevezett nagy